Tartalom:

44. Drága Apám!
43. Ember a Napról
42. Banán Joe
41. Anekdota
40. Hasadóanyag
39. A talamári pornósztár jubileumi műsora
38. Hal-őr-ület
37. Mosómasa Tibor mosógépe
36. Zsiráf család fagyizik
35. Függőlegesen és vízszintesen
34. Tuntematom Runo Ilija legszebb szerelmes verse
33. Hány nap egy nap a Napon?
32. Rocksztár akarok lenni!
31. Időnként
30. Egy bögre tej
29. Majombumeráng
28. Amikor az ablakból megláttam
27. Sárga bögre, görbe bögre
26. Egy novemberi napon tűnt el
25. Tíz kicsi óra
24. Tíz kicsi óra (2. változat)
23. Mindent a tanulókért
22. Zsolt a gimnázium előtt
21. Blúbébi enerdzsájzer pinkkel
20. A májusi eső aranyat ér
19. A prózám hajnali hétkor
18. Egyetlen regényem kézirata
17. Csibém
16. Egy disznó történet
15. Tyúkhúsleves és kakaspörkölt (rövid változat)
14. Tyúkhúsleves és kakaspörkölt (2. változat)
13. Szeretlek
12. Izabella
11. A lassuló idő nyomában (1.változat)
10. Csömörből gyönyörbe
9. Franco Viaggiare jutaloműrutazása
8. A fanyűvő mester munkához látott
7. Pánikroham kerülgetett
6. Tonna Thomas személyesen
5. Helyenként kisebb tornádó várható
4. Óvodás koromban
3. Önarckép
2. A lassuló idő nyomában
1. Ég az erdő

44.

Drága Apám!
Nyolc éve annak, hogy utoljára láttalak, feltéve, ha nem számítom ide azokat az álmaimat, melyekben időnként megjelentél, és azokat a fotókat, amelyeken szerepeltél, és ha nem veszem figyelembe, hogy sok családi filmet megnéztünk anyámmal, amelyeken te is ott voltál digitalizált formában. Anyagi részecskéid még itt vannak a szekrény aljában, fent, a gardrób szekrényben, a VHS kazettatartókban, kint a temetőben, egy urnában, ahogy kérted.
Nyolc éve annak, hogy két hónappal a halálod után a garázsodban felhalmozott szerszámaidat kiárusítottuk, néhány óra alatt szinte mindent megvettek. Titokban reméltem, hogy senkinek nem fognak kelleni a felhalmozott eszközeid, és anyám is meggondolja magát, és mégsem akarja majd eladni a garázst autóstól mindenestől, és megmarad emléknek.
Örülök, hogy a vásár előtt részletesen lefotóztam minden hangulatot, emléket, érzést, ami ott maradt tárgyakba öntve, csavarok, fúrók, szerszámok képében.
Sajnálom, hogy kamasz koromban, amikor kivittél dolgozni a garázsba, próbáltál iparos munkára tanítgatni, nem érdekelt a fúrásod, faragásod, szerelésed, ha mennem kellett segíteni, már alig vártam, hogy befejezzük a munkát.
Ne haragudj, hogy nem tudtad tovább adni tékozló fiadnak a felhalmozott szakmai tudásodat, ügyességedet. A szőlőddel sem tudtam volna mit kezdeni, ahhoz sem értettem, nem tudtam volna hogyan kell bort előállítani, elnézést kérek.
Nem tudom, hol rontottuk el, óvodás koromban még emlékszem, hogy nagyon szerettük egymást. Lehet, hogy később is, csak nem tudtuk kifejezni? Már jóval kamaszkorom előtt imádkoznom kellett volna, hogy jobban tudjalak szeretni és tisztelni? Templomba kellett volna járnunk. Együtt.
Komolyan kellett volna vennem, hogy tiszteld atyádat és anyádat! Gyerekként még pap akartál lenni. Testvéremtől hallottam. Ministráns gyerekként egy pap bácsitól kaptál egy igazságtalan pofont és kiábrándultál a vallásból. Egy pofon is kellett ahhoz, hogy megszülethessek?
A kórházban, a halálos ágyadnál, rettegtem, hogy meghalsz, és miközben néha megfogtam a kezed, titokban megállás nélkül imádkoztam, félelmemben szüntelenül mondtam magamban a Miatyánkot, épp csak annyi időre hagytam abba, hogy kimenjek a folyosóra, hogy hozzak a testvéremnek egy széket, hogy le tudjon ülni apám halálos ágya mellé, de mire visszatértem a kórterembe, már meghaltál. Éppen akkor, amikor egy pillanatra kimentem a folyosóra? Utolsó féltő gondoskodásod tékozló fiadról az volt, hogy megkímélted a halálod pillanatától, mert úgy láttad jónak? Vagy az égiek látták úgy, hogy nem vagyok rá méltó, hogy jelen legyek? Mi lehetett az üzenet? Évek óta próbálom megfejteni. Nem tudom, de bocsánatot kérek tőled is! Akkor ősz volt, most tél. Még meg sem mondtam anyámnak és a húgomnak, hogy én is, mint te, hamvasztást kérek. Gyerekkorom óta néha eszembe jut, amióta elolvastam néhány ijesztő történetet, hogy milyen szörnyű lenne, ha tetszhalottként temetnének el és fölébrednék a föld alatt egy koporsóban. Jó lenne normálisan meghalni.

43.

Napról napra

Írta: Krupa Sándor

APA: Fiam, végül is átugrottál melózni a Napra?
FIÚ: Igen, apám, de csak néhány napra.
APA: Nem úgy volt, hogy tovább maradsz?
FIÚ: Nem volt ott jó nekem.
APA: Látod, mondtam előre. Egyél még!
FIÚ: Köszönöm, nagyon finom.
APA: Tényleg nagy ott a hőség?
FIÚ: Nagy.
APA: Nem sültetek meg?
FIÚ: A védőruha megvéd. A munkásszállás egy megbízható építmény. Csak a légkondi vacakolt, majd megfagytunk.
APA: Fagyoskodtál a Napon?
FIÚ: Megjavítottuk.
APA: Van ott rendes, jó levegő?
FIÚ: A szállásunkon volt. A szkafanderben is volt.
APA: Anyád mesélt valamit, de nem értettem: hogy vertek át?
FIÚ: Azt ígérték, hogy ezer szol napidíjat fogunk kapni egy éven keresztül. Ha aláírunk.
APA: Itt a Földön már ötszáz is jónak számít.
FIÚ: Jó lett volna. De félrevezettek. Egy nap a Napon sokkal hosszabb, mint a Földön.
APA: Erről már hallottam. Hány nap egy nap a Napon?
FIÚ: Nekünk szerencsénk volt. Minket az egyenlítőre vittek. Ott csak 25 napig tartott. Akik a pólusokra mentek, azok jobban megjárták, mint mi. Nekik az ezer szolért 35 napig kellett dolgozniuk.
APA: Az egy földi napra elosztva, nem sok.
FIÚ: Ha kiszámítom Földi időre vetítve: negyven szolt kerestem volna naponta. Nem pedig ezret. Rászedtek.
APA: Fiam, én mondtam neked, hogy maradj a fenekeden.
FIÚ: Már bánom, hogy nem hallgattam rád, édesapám.

Az apja elhallgatott. Kihúzta a konyhaasztalfiókot, elővett belőle egy papírzsebkendőt és törölgetni kezdte vele a szemét, majd belefújta az orrát. Szétnyitotta, megnézte, hogy véres lett-e a zsebkendő.

FIÚ: Az is lehervasztott, hogy nem volt napfelkelte. Se napnyugta. Vagy ha volt is, mi ott nem láthattunk belőle semmit. Ezt sejthettük előre, de azt ígérték, lesz helyette „káprázatos” földkelte. És „lenyűgöző” földnyugta.
APA: Az se volt, fiam? Ó, szegény fejed.
FIÚ: Volt, de nem olyan. Semmi nem látszott belőle. Kisebb volt a Föld, mint egy légypiszok az ablakon. Becsaptak ezzel is.
APA: Jó, hogy itt vagy. Örülök, hogy hazajöttél.
FIÚ: Ijesztő volt az is, hogy nem voltak árnyékok. Sehol, senkinek és semminek.
APA: Mi abban az ijesztő?
FIÚ: Nem tudom, de sokan mondták, hogy félnek.
APA: Mitől féltek? Olyanról már hallottam, hogy valaki megijedt a saját árnyékától, de olyat még nem, hogy beijedt annak a hiányától.
FIÚ: Nem tudom. Én sem értem. De a legrosszabb az egészben az lett volna, ha aláírok egy évet.
APA: Ne is mondd, fiam. Nem bírtad volna. Ismerlek, egy év munka a Napon megviselt volna.
FIÚ: Ha aláírtam volna egy évre a szerződést, nagyon pórul jártam volna.
APA: Én is ezt mondom, fiam. Jó, hogy hazajöttél. Anyád boldog lesz. Állandóan az hajtogatja, hogy mikor jössz már.
FIÚ: Póruljártam volna, mert nincsenek ott évek. Hanem vannak helyette hosszú napok, jönnek egymás után a végtelenségig, de soha nem érünk az évnek a végére.
APA: Miért nincs vége az évnek? Ezzel is becsaptak?
FIÚ: Be. Elmagyarázom. Mit értünk egy év alatt? Egy év az, amíg a Föld megkerüli a Napot. Mi a Napon az egy év? A Napon nincs év, mert a Nap értelemszerűen nem kerülheti meg a Napot soha.
APA: Igaz, fiam. Az nem tudja önmagát megkerülni. Jól beszélsz. Sajátmagát? Cseles. Jól rászedtek benneteket.
FIÚ: Ha aláírok egy évet, örökre ott kellett volna dolgoznom. Míg meg nem halok.
APA: Soha nem ért volna véget az év.
FIÚ: Soha, édesapám. Örökre ötvenkét éves maradtam volna.
APA: Az maga lett volna a halhatatlanság.
FIÚ: Az. De nem a legkellemesebb fajtája.
APA: Nem, bizony! Egyáltalán nem.
FIÚ: A vége az lett, hogy hazarepültem egy kereskedelmi naszáddal. Kiderült, hogy a kapitány fiával együtt voltunk katonák a Vénuszon. Látod, apám, ilyen kicsi a világ. Jó fej volt, ingyen hazahozott.
APA: Örülök, hogy itt vagy, fiam. Isten hozott. Maradj velünk! Maradj velünk örökre. Megbeszélem anyáddal, ha felébred. Boldogan bele fog egyezni, meglátod! Egyél még, ha jól esik!
FIÚ: Köszönöm, jól laktam. Köszönök mindent, édesapám.

42.

Krupa Sándor: BANÁN JOE

JOE: Kérsz banánt?
DR. JOHNSON: Köszi, nem kérek.
JOE: Nem szereted?
DR. JOHNSON: De, szeretem.
JOE: Akkor miért nem?
DR. JOHNSON: Mert nem.
JOE: Finom.
DR. JOHNSON: Gondolom.
JOE: Akkor miért nem? Érett.
DR. JOHNSON: Látom.
JOE: Jól vagy?
DR. JOHNSON: Jól.
JOE: Akkor miért nem kérsz? Tele van kalciummal.
DR. JOHNSON: Tudom.
JOE: Biztos, hogy nem kérsz?
DR. JOHNSON: Biztos.
JOE: Pedig finom! Miért nem kérsz?
DR. JOHNSON: Mert nem.
JOE: Félsz, hogy le van fújva vegyszerrel?
DR. JOHNSON: Vegyszerrel?
JOE: Amivel mesterségesen érlelik.
DR. JOHNSON: Lefújják? Nem tudtam. Kik?
JOE: Nem tudom. Kérsz? Nincs lefújva semmivel. Ne félj!
DR. JOHNSON: Nem félek.
JOE: Akkor itt van, tessék.
DR. JOHNSON: Nem kérek, köszönöm.
JOE: Miért nem kérsz? Mondom, hogy nincs lefújva. Bio.
DR. JOHNSON: Nem baj. Nem kérek.
JOE: Persze, hogy nem baj. Az a jó, ha bio. Tessék. Itt van. Harapj bele!
DR. JOHNSON: Most nem. Majd otthon.
JOE: Otthon? Nem értem. Itt miért nem?
DR. JOHNSON: Utcán nem.
JOE: Utcán miért nem? Nem értem.
DR. JOHNSON: Utcán nem és kész.
JOE: Nem értelek.
DR. JOHNSON: Nem baj. Majd otthon eszem.
JOE: Most miért nem? Banán. Finom, érett, egészséges banán.
DR. JOHNSON: Nem szeretném, ha rajtam röhögnének.
JOE: Kik röhögnének rajtad? Nem értem.
DR. JOHNSON: Én nem vagyok olyan.
JOE: Milyen nem vagy?
DR. JOHNSON: Aki banánt eszik az utcán.
JOE: Mire gondolsz?
DR. JOHNSON: Nem illik az utcán enni. Anyukám erre tanított.
JOE: Ne legyél már ennyire merev. Nem vagy már óvodás. Tessék, mondd, hogy Á!
DR. JOHNSON: Hagyjál már!
JOE: Most miért nem tudsz beleharapni?
DR. JOHNSON: Nem akarom, hogy megnézzenek.
JOE: Kik?
DR. JOHNSON: A járókelők.
JOE: Miért néznének meg a járókelők?
DR. JOHNSON: Nem szeretném, ha megszólnának.
JOE: Miről beszélsz?
DR. JOHNSON: Mindegy. Majd otthon elmagyarázom. Ha magadtól nem jöttél rá.
JOE: Mire kellett volna rájönnöm magamtól? Kezdek kiborulni. Itt a banánod, tessék! Neked vettem. Edd meg!
DR. JOHNSON: Nem kérek. Nem szeretem, ha durva vagy.
JOE: Bocsánat. Kérlek, hogy legalább kóstold meg!
DR. JOHNSON: Nem kóstolom. Kezd elegem lenni.
JOE: Nekem is. Már legalább két hónapja ismerjük egymást, de most megleptél.
DR. JOHNSON: Három hónapja, két hete, négy napja.
JOE: Szóval nem kérsz banánt.
DR. JOHNSON: Nem.
JOE: Legalább azt mond meg, hogy miért nem? Te mondtad, hogy ne felejtsek el banánt is venni, mert megkívántad. Öt perc alatt mi változott?
DR. JOHNSON: Semmi. Most is kívánom, de várjuk meg, hogy hazaérjünk.
JOE: Utcán nem eszel banánt, mert nem illik? Á, már értem…!
DR. JOHNSON: Na végre! Kezded kapiskálni? Egy úri nő nem eszik az utcán, mert nem illik. És nem is egészséges. Megterített asztalnál szoktam enni. A szüleimtől úgy tanultam. Banánt pedig főleg nem eszem utcán! A banán sajnos összefonódott a férfiak túlzásba vitt szexuális képzelgéseivel. A banán, mint olyan, felnőtteknek gyártott gyomorforgató filmekben gyakran felbukkan. Mint Pavlov kutyája, bizonyos asszociációkra tereli a gyanútlan megfigyelőket, akik legyenek akár egyszerű járókelők, akik lehet, hogy egyébként nagyon rendes emberek, de hernyó filmekben már kificamodott a szexuális ízlésük, és ha látják, hogy egy csinos úri nő, mint például én, egy banánt kezdek eszegetni nyilvánosan, nem tudnának másra asszociálni bemocskolódott fantáziájukkal, mint egy vérbő szexjelenetre egy hernyó filmben. Ezt szeretném elkerülni. Nem mondom, hogy minden járókelő orális szexre gondolna a banánt majszolgató látványomtól, de épp elég, ha a járókelőknek csak a tíz százalékának a szemében meglátnám azt a visszataszító villanást, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi.
JOE: Szóval nem kérsz. Vettem kis dobozos üdítőt. Rostos őszi. Megkínálhatlak?
DR. JOHNSON: Nem köszönöm.
JOE: Nem kérdezem, hogy miért nem.
DR. JOHNSON: Nincs benne semmi titok. Nem vagyok szomjas.
JOE: Banánt biztos nem?
DR. JOHNSON: Többször ne kérdezd, Joe! Banán Joe!
JOE: Nem kérdezem. Nem vagyok Banán Joe!
DR. JOHNSON: De az vagy! Banán Joe vagy!
JOE: Nem vagyok!
DR. JOHNSON: De. Az vagy!
JOE: Nem vagyok. Utálom, ha Banán Joenak hívsz!
DR. JOHNSON: Megérdemled. És miért utálod?
JOE: Mintha csak azért kellenék neked.
DR. JOHNSON: Miről beszélsz?
JOE: Tudod te azt nagyon jól! Professzor asszony!
DR. JOHNSON: Nem vagyok professzor asszony!
JOE: De! Professzor asszony vagy!
DR. JOHNSON: Nem vagyok!
JOE: De az vagy!
DR. JOHNSON: Nem.
JOE: De.
DR. JOHNSON: Nem. Nem. Nem…
JOE: De. De. De…
DR. JOHNSON: Ovis vagy!
JOE: Nem vagyok!
DR. JOHNSON: De az vagy!
JOE: Nem.
DR. JOHNSON: De.
JOE: Nem. Nem . Nem…
DR. JOHNSON: De. De. De… épp ezt szeretem benned. Ja, meg még azt is…
JOE: Te tiszta hülye vagy! De nagyon szeretem, hogy néha hülye vagy!
DR. JOHNSON: Csak néha? Ezt sértésnek veszem! Nem néha: mindig!
JOE: Adj egy csókot!
DR. JOHNSON: Nem adok, adjál te!

41.
Krupa Sándor: BEMUTATÓ EBÉD

Tibor és Ilona izgatottan szálltak ki az autóból. Szerették volna, ha jól sikerül az első találkozó Tibor szüleivel.
Aranka néni töltött káposztát és halászlét készített, de emellett rántott gombát és sajtot is, mert a fiától idejében megtudta, hogy Ilona vegetáriánus, gyerekkora óta nem fogyaszt húst.
Ebéd után Karcsi bácsi, aki addig is rengeteg mulatságos történettel szórakoztatta a vendégeket, az elfogyasztott pálinka és a saját készítésű vörösbor hatására még több vicces anekdotát húzott elő a tarsolyából.
– Ez mind semmi! – mondta Karcsi bácsi kissé akadozó nyelvvel. – Egyszer, amikor az én drága Arankám elutazott a szüleivel egy hétvégére, mit tudom én, hová, rám maradt az anyósomék háza a sok csirkével, libával, disznóval. Hogy ne unatkozzam, elhívtam jó cimborámat, Illés Matyit, akivel a vadásztársaságban barátkoztunk össze. Nem jött üres kézzel, gyorsan berúgtunk, és kitaláltuk, hogy rendezzünk egy „afrikai” szafarit. Csak mi nem a távoli Afrikában, hanem ott, a kényelmesen közeli udvarban. Hamarosan előkerült a vadászpuskám, Matyi is hazatántorgott a sajátjáért. Az anyakocára olajfestékkel ráfestettük, hogy „orrszarvú”, a kismalacokra pipákat festettünk, jelezve, hogy ők is azok, ezen nagyon röhögtünk. A csirkéket kineveztük zsiráfoknak, a libák voltak a struccok, a birkák az oroszlánok. Lényeg a lényeg: hatalmas vadászatot rendeztünk a baromfiudvarban. A szomszéd ránk hívta a rendőröket, nem tudta, hogy évek alatt, a vadászatok során nagyon jól összebarátkoztunk a falu összes fontos emberével, mindenki a puszipajtásunk volt, a párttitkártól a tanácselnökig, így aztán semmi bajunk nem esett. Az „orrszarvúknak”, „zsiráfoknak”, „oroszlánoknak” viszont igen. Nem kegyelmeztünk nekik, mind egy szálig elejtettük őket, úgy, ahogyan az egy afrikai szafarin illik. Képzeljétek! Az egyik „zsiráf”, illetve liba fejét, amikor ledurrantottam a nyakáról, azt hittem, hogy a sok pálinka megártott: a „zsiráf”, akarom mondani, a liba úgy szaladt tovább, mintha mi sem történt volna. Hallottam már ilyenről, de addig azt hittem, hogy csak legenda.
Karcsi bácsi töltött magának egy újabb pohárral, miközben Tibor a könnyeit törölgette, annyira nevetett.
– Ezt a történetet gyerekkorom óta hallottam már százszor, de még mindig tudok nevetni rajta – mondta. – Apus, azt is meséld el, hogy mi történt, amikor megjöttek a nagyiék, és meglátták a falra szegezett „trófeákat”, a sok liba- és csirkefejet.
Ezt Karcsi bácsi már nem tudta elmesélni, mert Ilona berohant a szobába, egy párnát nyomott az arcához, és azt zokogta, hogy „gyilkosok”. Hamarosan belépett a szobába Tibor. Amikor át akarta ölelni szerelmét, Ilona megrázkódott, mintha villanypásztor ütötte volna meg. Undort érzett Tibor és az apja iránt, eldöntötte, hogy egy percig sem marad tovább. Összeszedte a holmijait, és köszönés nélkül, sírva kirohant a házból. Az utcán egy idős nénitől megtudta, merre van a buszmegálló. Tibor pillanatokon belül utolérte, és próbálta megvigasztalni. Igyekezett rávenni, először jó szóval, majd egyre durvábban, hogy ne utazzon el, menjen vissza a szüleihez. Tibor egyre dühösebb lett, és amikor Ilona fellépett a busz lépcsőjére, és az mondta szomorúan, hogy „nagyon félreismertelek”, többször is megrángatta a haját, mielőtt örökre bezárult volna előtte az autóbusz ajtaja.

40.

Krupa S.: HASADÓANYAG

Szívesen végig jártam volna a környék tüzelőtelepeit, boltjait, szívesen elmentem volna a csúszdára is szétnézni, de apám mindig rám parancsolt, hogy ide jöjjek, a szomszéd utcai fűrészeshez, és ha végeztem, azonnal húzzak haza.

Amikor beléptem a boltba, illedelmesen köszöntem egy jó nagyot, úgy, ahogy azt szegény anyámtól tanultam. Jó illata volt a levegőnek, valamire emlékeztetett, de nem tudtam rájönni, hogy mire. Szerettem idejárni. Lenyűgözött a falakon lévő sok-sok vásárlókra váró csillogó fűrész. A boltos néni rám sem hederített, épp egy hatalmas kannából öntött valami zöldes, kékes folyadékot egy pálinkás üvegbe. Amikor befejezte a műveletet morgolódva feltörölte a mellé ment valamit.

– Kéne egy kis hasadóanyag!- mondtam félénken, amikor a boltos néni rám nézett kérdően, majd elmosolyodott, amikor megismert.

– Hasadóanyag? Minek az neked, öcsi? – kérdezte nevetve.

– Nem nekem lesz. Apukámnak viszem.

– Barkácsol valamit? Remélem, nem egy atombombát! Vagy fűtéshez kell neki?

– Nem mondta.

– Akkor honnan tudjam, hogy milyen hasadó anyagra gondolt? Fenyő legyen vagy tölgy? Vagy nukleáris? Ha fűtene vele, akkor a fenyőt ajánlom neki, az sokkal jobban hasad. Egy jól irányzott csapás a baltával és már ketté is hasadt.

– Legyen fenyő- mondtam megszeppenve.

– Add ide a szatyrodat, telepakolom. Hány éves vagy? – kérdezte barátságosan.

– Öt.

– Ööööt? Ó, hát akkor te már nagy fiú vagy, elbírod. Mondd meg annak a mókamester apukádnak, hogy egyszer ő is lejöhetne, rég láttam. Ne mindig téged küldözgessen. A reszelőzsírhoz mit szólt?

– Semmit. Nevetett. Apukám még azt is mondta, hogy ha van hasadó anyag, akkor kérdezzem meg, hogy van-e hozzá hordozórakéta. És ha van, akkor mennyibe kerül?

– Mondd meg apádnak, hogy hordozórakétánk elfogyott, de jövő héten várható, hogy kapunk néhány leértékelt efperhuszonhatost. Egy kerékpár áráért viheti. De ne téged küldjön! Ő jöjjön érte, mert van súlya. Kérsz még valamit?

– Igen, egy hosszabbító rövidítőt, egy balkezes csavarkulcsot, egy üvegfúrót és egy fából készült vaskarikát.

Az eladó néni mindegyik tétel után nagyot nevetett.

– Mondd meg az apukádnak, hogy ez sajnos mind hiánycikk. Vaskarikánk az van, de csak vasból. De jó lesz az neki. Add a táskát!

Az eladó néni telepakolta a szatyromat kenyérhéjjal, krumplival, a tetejére egy összehajtogatott rongyot terített, arra rápakolt néhány fahasábot, egy vaskarikát, ráöntött egy réteg fűrészport, majd az egész tetejére ráhelyezett néhány almát és körtét.

– Mondd meg apádnak, hogy ne legyen ennyire gyáva! Holnap délelőtt nézzen be, én leszek itt. Na, fogd! Óvatosan vidd, ne szaladj, el ne ejtsd, ki ne borítsd! Ha megszólalnak a szirénák, tudod, irány az óvóhely!- mondta és tréfásan egy barackot nyomott a fejem búbjára.

39.
Krupa Sándor: A TALAMÁRI PORNÓSZTÁR JUBILEUMI MŰSORA

A műsorvezető a polip szerű csápjaival és millió szemével annyira ronda volt, hogy nem mertem ránézni, szemkontaktust nem tudtam felvenni vele, lehetetlen lett volna ennyi szemmel, de nem is akartam, inkább átnéztem fölötte, és bámultam a műsor próbáját a falakon elhelyezett monitorokon keresztül, de alig fogtam fel valamit a látványból, kába voltam, a műsorvezető hangja mintha egy sercegő bakelitlemezről hangzott volna fel, forgott velem a világ, a műsorvezető elmagyarázta, hogy mit kell majd tennünk a műsorban, amikor megkapjuk a jelet, lassan ledobom majd magamról a ruháimat, egy üveg vörösbort kell majd lassan megiszogatnom, és kortyonként kell átcsókolnom a műsorvezető szájába, miközben lassúznom kell a műsorvezetővel, majd miután becsókoltam az üveg vörösbort, vessem le magamról a ruháimat, de el ne felejtsem, hogy a végén a bugyimat föl kell hajítanom a csillárra, majd vetkőztessem le a műsorvezetőt is, és kezdjünk el táncolni arra a bizonyos Nick Cave számra, a Do You Love Me hangjaira, ami nekem köszönhetően minden talamári lakónak a kedvence lett, és a műsorvezetővel szenvedélyesen legyünk egymáséi, de pont úgy, ahogyan a valóságban történt húsz évvel ezelőtt, amikor a férjemmel szerelemre lobbantunk egymás iránt azon a bizonyos éjszakán, legyen tökéletes a hasonlóság, a rajongótáborom már nagyon várja, az extázistól szét fogják szedni a stúdiót, ha meglátnak engem, a Talamár bolygó lakóinak kedvenc pornószínésznőjét.
Próbáltam elmotyogni, miközben egy kis nyál folyt ki a számból, hogy nem vagyok pornószínésznő, itt valami félreértés lehet, arról sem tudtam, hogy be voltam kamerázva, és nem járultam hozzá, hogy a legintimebb életembe idegenek bepillantást nyerhessenek és hogy titokban megfigyelhessék a szexuális életemet, ez undorító és förtelmes, nem vagyok hajlandó részt venni semmiben, haza akarok menni, és hogy mertek idehozni a beleegyezésem nélkül, ez emberrablás, és kikértem magamnak, azonnal vissza akarok bújni az ágyamba, a férjem mellé, aki lehet, hogy még észre sem vette, hogy eltűntem mellőle.
Ekkor a műsorvezető mellé lépett valaki, akinek szintén milliónyi szeme volt de az ő csápjai hosszabbak és vaskosabbak voltak, a sztár művésznő nem akar részt venni a tiszteletére rendezett saját jubileumi műsorában, mondta gúnyosan a műsorvezető, erre a hosszú csápú gyorsan kiadta az utasítást, hozzák el sürgősen a férjemet, és majd vele adjuk elő a jelenetünket, de gyorsan, mert mindjárt kezdődik a műsor.
Néhány pillanat múlva már hozták is szegénykémet, nagyon riadtak voltak a szemei, látszott rajta, hogy nincs magánál, valamivel őt is elkábíthatták, de így legalább nem halt bele a félelembe, megkapta az utasításokat, és amikor eljött az ideje, betereltek minket a stúdióba, felcsendült a Nick Cave szám, és mi elkezdünk szerelmesen táncolni, ittam egy korty bort és áttöltöttem egy csókkal az ő szájába, éreztem, hogy nincs magánál, és én sem voltam teljesen a tudatomnál, de tettük a dolgunkat, mint két beprogramozott robot, a bugyimat csak második kísérletre sikerült földobnom a csillárra, de az őrjöngő közönséget ez a malőr nem zavarta, tombolt, fütyült, extázisban csápoltak néhányan az első sorokban, valamelyik próbált megérinteni a csápjával, de a biztonságiak nem engedték, hátracsavarták a csápjait és ki akarták vezetni a stúdióból, de kiszabadította magát, odarohant hozzám, átölelt és autogramért kezdett könyörögni.

38.

Krupa Sándor.: HAL- ŐR- ÜLET

Elegem van abból, hogy a halőrök állandóan ki akarnak oktatni.

Engem, aki nem is vagyok horgász!

Hogy jobban érthető legyen, vegyünk egy példát!

Tételezzük fel, hogy éppen egy halastó partján ücsörögve szeretnék elmélyedni a gondolataimban.

– Kérem a horgászengedélyét!

– Nem tudok adni, mert nem horgászok. Tisztelem a halak élethez való jogát, így nyilván nincs is szükségem olyan cselekvés engedélyezésére, amit nem végzek.

– Ne vicceljen! Tettenérés történt. Ott a kezében a horgászbot. Megbüntetem harmincezerre.

– A horogra nem tettem csalit, így a horgászfelszerelésem nem alkalmas arra, amire első ránézésre joggal gondolhatna bárki. A horgászbot ürügy számomra. Alibi. Ha csak „úgy” ücsörögnék a tóparton, magam elé bámulva, akkor mindenki bolondnak nézne.

Nem tekinthető horgászásnak a tevékenységem, így horgászengedély birtoklására nem kötelez a törvény. Ismeri az Eu 2017/245 rendeletének a 2023/42 számú módosítását?

– Ööö…

– Öööö…nnek, mint halőrnek ismernie kell, sőt az idén megjelent 561/17 rendelet szerint vizsgáznia kellett belőle. Ha ezt valamiért nem tette meg idén márciusig, akkor elveszítette a diszpózusát, ami a munkavégzéséhez elengedhetetlenül szükséges. Ebben az esetben viszont nincs joga intézkedni ügyemben.

– Természetesen van olyan izém, ne aggódjon! Az Önkor. Halgazd. Osztályán betartunk minden érvényes jogszabályt. Incike mindenre figyel, nagyon alapos.

– Akkor legyen szíves mutassa a Kákát!

– Hogy mit mutassak? Jah, értem, csomót akar keresni rajta?

– Ne szellemeskedjünk, kérem! A Kék Könyvét! A 456/12 törvénycikk második bekezdése alapján rendelkeznie kell vele, bár ennek jogosságát sok nemzetközi jogász vitatja, ettől függetlenül tegnap érvénybe lépett.

– Van a tarisznyámban egy jó krimi, de nem kék, inkább tarkának mondanám… De van benne kék is!

– Ismételten kérem, hogy ne szellemeskedjen! A gúnyolódástól is tekintsen el, azt ajánlom! Ha nem hajlandó a Kákát, vagyis a Kék Könyvét felszólításomra átadni, akkor, mint bizonyára ön is tudja, a nemzetközi ajánlások lehetővé teszik, hogy kártérítési igényt nyújtsak be ön ellen tizenöt napon belül, harmincezer eurós alsó értékhatárral. De tudja mit, ha nagyon gyorsan elhúzza a csíkot, akkor nem élek állampolgári jogommal.

Feltételezem, hogy ilyenkor a halőrök futásnak erednének, de olyan is akadna, aki nem törődve azzal, hogy elzavarja a halakat, belevetné magát a halastó vízébe és addig nem venne levegőt, amíg meg nem fulladna.

Nem tudom, sikerült-e bemutatnom, hogy miről van szó. A halőröknek foglalkozási csőlátásuk van, meg vannak győződve, hogy mindenki horgász, aki annak látszik. Nézzünk egy másik példát!

– Kérem a horgászengedélyét!

– Miért zavar? Azonnal menjen innen! Nem látja, hogy a dolgomat végzem!

– Itt tilos! Főleg a vízbe! Ön nem tiszteli az élővilágot! Az hiszi, nem látom, hogy csak úgy csinál? Miután befejezte a kamu vizelést, kérem az engedélyét!

– Nincs, de nem veszi észre, hogy nem horgászok? Lát nálam horgászbotot?

– Valószínűleg félt a büntetéstől és amikor meglátott közeledni, beledobta a vízbe.

– Nem! Attól féltem, hogy bepisilek, ezért leparkoltam a folyó mellett. Ott az autóm, nem látja?

– Azt kérem, bárki mondhatja, hogy nem horgászik. Megbüntetem harmincezerre.

– Mondok én magának valamit. Büntessen meg, ha akar! De annyit had mondjak, hogy az emberek önmaguk és egymás iránti féltése, szubjektív transzcendentális aggodalma az Élet fenntarthatósága iránt sokszor abban nyilvánul meg az apokalipszisre hajlamos világunkban, hogy mindent elkövetünk a halak életének védelme érdekében, egyúttal példát mutatva a többi élőlény életének megóvására, ami kedvező esetben az emberiség fennmaradásának egyik lehetséges forrását is jelentheti turbuláris szinten.

– Azt! Turbuláris szinten! Elnézést, rosszul mondtam az imént, nem harmincezerre büntetem meg, hanem negyvenezerre! Kérem a személyi igazolványát is!

37.

Krupa Sándor: MOSÓMASA TIBOR MOSÓGÉPE

– Jó étvágyat, Tibor!- szólt Izabella, az új művezető, jól utánozva egy búgócsiga hangját. – Megengeded, hogy ideüljek melléd?

– Neked foglaltam! Csüccs! – mondta mosolyogva Mosómasa Tibor, az üzemvezető helyettes, miközben épp egy falatot csócsált, így a “csüccs” inkább “csöcs”-nek hangzott.

– A konyhán dolgozó fehér ruhás hölgyek milyen ételkülönlegességekkel örvendeztettek meg ma bennünket?- kérdezte Izabella búgó hangon.

– Nem tudom. Valami főzelék. Talán falra hányt borsó – mondta Mosómasa Tibor, miközben tiszta vizet öntött Izabella poharába.

– Véleményem szerint babfözi lehet ez a trutyi-mutyi – búgott tovább Izabella, keresve Mosómasa Tibor tekintetét.

– Igazad lehet. Varjú pörivel nyakon öntve – viccelődött az üzemvezető helyettes.

– Mi történt az ingeddel? Nem tudtam nem észre venni, hogy a hátadon több helyen is szét van szakadva. Vagy inkább vágva. Szablya? Tőr? Valakivel párbajoztál? Olyan, mintha hátulról valaki kardélre hányt volna.

– Jutka tegnap kimosta az ingeimet. Megérkezett az új mosógépünk, amit a drágám az interneten rendelt. Tudtam előre, hogy ez lesz. Átverték. Egy mosómedvékkel működő típust sóztak rá.

– Miért nem külditek vissza?– kérdezte Izabella.

– Jutka nem akarja visszaküldeni. Azt mondja, hogy olyan cukik, ahogy mosnak. Tegnap végig ott ült a mosógép ablaka előtt és nézte őket kipirult arccal, hogy milyen szorgalmasan dolgoznak. Még az sem érdekelte, hogy az összes ingemet szétszaggatták a hülyéi. A használati útmutató szerint a két mosómedve egyre ügyesebb lesz, a ruhatépések a negyedik-ötödik mosási alkalom után fokozatosan megszűnnek.

– Drága inget mosatni velük ezek szerint még korai volt.

– Ezért kellett volna mosás előtt elolvasni az útmutatót, nem pedig utólag.

– Te nem voltál otthon?

– Beficcent egy szülői értekezlet, mire hazaértem, már javában mosott a drágaságom.

– Mennyit fogyasztanak a mosómedvék?

– Kiszámoltam, ha hagyományos mosógépet kaptunk volna, akkor az áramfogyasztás kétszer annyiba kerülne, mint amennyi tápot havonta megeszik a két dög. Úgyhogy még jól is jártunk volna, ha nem teszik tönkre a kedvenc ingeimet. De nem érdekel, pedagógiai okokból így is hordom őket. Ne tudd meg Jutka milyen mérges volt reggel, amikor látta, hogy szakadt ingben indulok el otthonról. De megérdemelte!

– Pályát tévesztettél, pedagógusnak kellett volna menned! – búgott fel nevetve Izabella.

– Legalább megtanulta, hogy legközelebb rám kell hallgatnia: boltban kell vásárolni, nem a neten! Megbeszéltük, hogy csak akkor maradhat a mosógép, ha megígéri, hogy ő fog gondoskodni a két hülye mosómedvéről. Majd ő eteti, gondozza őket, én egy ujjal sem fogok hozzájuk nyúlni, az biztos!

– Teljesen igazad volt. Munka után szívesen elkísérlek inget vásárolni. Tudok egy jó kis helyet, ott nagyon szép férfiingek kaphatók. Nem járhatsz ilyen szakadtan üzemvezető helyettes létedre.

– Kedves vagy, de majd máskor. Sietnem kell haza, kettőre otthon kell lennem. Megyünk bungee jumpingezni. Anyósoméktól kaptuk ajándékba a házassági évfordulónkra.

– Ne aggódj, egy-kettőre végzünk. Gyorsak leszünk.

– Nem. Nem. Talán majd legközelebb. Már rohanok is, el ne késsek, további jó étvágyat!

– Nem szeretnék tolakodó lenni, de úgy megnéznék egy ilyen bungee jumping ugrást. Nem mehetnék veletek? Vinném a gépemet, készítenék rólatok fotókat. Biztos nagyon muris arcot fogtok vágni. Meg kell örökíteni, hidd el! Tibikém, nem tehetek róla, de én még mindig nagyon szeretlek.

36.

Krupa Sándor: ZSIRÁF CSALÁD FAGYIZIK

A város főterének kellős közepén, a vágóhídhoz vezető útra beforduló rozoga teherautó hirtelen lefulladt. A sofőr, egy középkorú, enyhén pocakosodó szarvasbika dühösen kiszállt és felnyitotta a motorháztetőt. Ijedten hátraszökkent, amikor a forró gőz az arca irányába úgy lövellt ki a hűtőtartályból, mintha csak szarvasbőgés idején egy riválisa orrlikából tört volna elő ellentmondást nem tűrő módon.

A tér nyugati felén elhelyezkedő parkban egy alacsony termetű, görbe lábú, drótszőrű tacskó sétáltatta piros mellényes emberét, aki miután egy tölgyfa tövében elvégezte kisebb-nagyobb dolgát, vidáman hozta vissza azt a korhadt gallyat, amit a gazdája messzire hajított a kedvéért.

A teherautó irányából kétségbeesett emberi kiáltások hallatszottak, de a fűben hempergő ember úgy tett, mintha nem hallaná a könyörgő, jajveszékelő embertársai hangját. Bolhaként pattant fel és vidámságot színlelve ide-oda futkározott a vidék jellegzetes, méregzöld levelű, szúrós, tövises bokrai között, majd fülig érő szájjal hanyatt dobta magát a gazdája előtt. A drótszőrű letérdelt mellé, emberének pucér, szőrös hasát kezdte el vakargatni, miközben a teherautót nézte. Milyen szép, egészséges emberek, szívesen haza vinnék egyet-kettőt, gondolta.

Nem messze a parktól egy fagyizó zsiráf család üldögélt egy színes fapadon, kíváncsian figyelték, amint a teherautó sofőrje megpróbálja beindítani a motort, miután egy üvegből vizet töltött a hűtőrendszerbe.

E közben, a szállítmány egyik tagja kihasználva a szarvas figyelmetlenségét, átmászva a rácson, leugrott az úttestre, elterült a betonon, de villámgyorsan feltápászkodott és sántítva, vérző fejjel próbált menekülni déli irányba, a városi köztemető felé. Alig tett néhány lépést, amikor mellé ért egy kerékpáros, egy jól öltözött aligátor, hátán elegáns hátizsákkal és fogait csattogtatva rávetette magát a menekülőre.

Ugyanabban a pillanatban egy luxusautóból jól megtermett mosómedvék ugráltak ki, és visszarángatták az elfogott embert a teherautóhoz. A sofőr megköszönte a segítséget, majd miután belerúgott néhányat az ember oldalába, földobta a platóra a többi közé.

Zsiráf papa a jelenetet figyelve, a fejét rosszallóan csóválva, nagyokat harapott a málna, vanília, csoki gombócokból. Miután elfogyott a saját fagyija, kikapta felesége kezéből az övét, és azt is enni kezdte. A feleség felhorkant, mérgesen hátba vágta férjét, akinek kirepült a kezéből a fagylalt és a lábuk előtt szétloccsant a járdán.

Most már nyald is föl, mondta idegesen a feleség. A férj néhány nyelvcsapással eltüntette a földről a fagylalt tócsát, majd figyelme ismét a teherautóra irányult.

A szarvas épp lezárta a motorháztetőt, sietősen beszállt, becsapta az ajtót, gázt adott. A jajveszékelő szállítmánnyal elindult a vágóhíd irányába.

Abba kellene hagyni végre az emberevést, mondta zsiráf papa a feleségének fennhangon, úgy, hogy a környéken tartózkodó húsevők is meghallják. Istennek tetszene, folytatta. A Paradicsomban nem volt emberevés. Sem állatevés. Azóta valami nagyon elromlott. Vissza kellene emelkednünk. Ezt már csak gondolta, így a feleségén és a gyermekén kívül más nem hallhatta. Szegény kis emberkék, hogy sírtak, mondta elcsukló hangon a zsiráf gyerek, majd elpityeregte magát. Anyukája a fejét cirógatva gyengéden magához ölelte. Miután abba hagyta a sírást a kis zsiráf, vett neki egy újabb adag fagylaltot, a férjének egy üveg barna sört, magának pedig egy jó hideg kivi levet, szalmaszálat is kérve hozzá a mindig mosolygó pörölycápa nénitől.

35.

Krupa S.: FÜGGŐLEGESEN ÉS VÍZSZINTESEN

Ha egy nő szeret egy férfit, akkor kék, lila, piros szívecskéket hímez-hámoz fába, falba, az ádámcsutka és a nyaki verőér közé, rojtosra rágott fülcimpába, egy kullancsos rét egyik fűszálába, egyszer használatos (telihold díszkivilágításában fürdőző) szerelem- pad repedt, poros háttámlájába, a bogácsi strandon kockás pléden a férfitől kapott kedvenc könyvével az arcán (képzeletben többször belelapoz), gomolyfelhőket hímez- hámoz, lassan, méltóságteljesen, úgy, ahogyan a földes, kicsírázott krumpli héját rápucolta (azon a bizonyos vasárnapon) az újságpapír egyik fotóval illusztrált cikkére, melyben róluk írtak néhány sort az égiek.

Ha egy férfi szeret egy nőt, és úgy hozza a sors, lemegy akár a föld alá is, ha kell.

A földalatti járatokban négykézláb mászik a mocsokban, izzad mint egy bányaló, napi nyolc órában, harminc millió évvel ezelőtt élt fákat, növényeket lélegzik be.

Csákányával vízszintesen és függőlegesen fekete rejtvényeket fejt reggeltől estig, kenyeret keres, közben próbál nem gondolni arra, mert megszakadna a szíve, hogy milyen jó lenne most otthon lenni, megfürödni és a három és fél éves gyermekét a hátára venni, négykézlábra ereszkedve lovacskázni, közben lónyerítést utánozni, hétvégeken ezen nevetnek a legjobban a hölgyek, kislánya a hátán érzi magát szeretetnyeregben, a nő közben a fehér kanapéjukon kacag úgy, hogy még a szomszédok is mosolyogni kezdenek. A nőnek még a könnyei is kicsordulnak „apa” miatt, amikor a férfi úgy próbál nyeríteni, mint egy bányaló, ami inkább hasonlít a bányalift nyikorgására.

Mióta megszületett a szeme fénye, a nő két kezével a nagymamájától ajándékba kapott pocakpótló díszpárnáját ölelgeti, melyet a hasára téve gyakran átkarol, amikor nincs a kezében semmi, amikor nincs a karjában senki.

Ha egy férfi szeret egy nőt, napokig, évekig, talán örökre úgy tesz, mintha alkoholmámorában nem vette volna észre, hogy a nő a bányászbuli végén a szőke, hosszú hajú segédvájár kezét fogva ült a földön a félhomályban, a lezárt, elromlott mosdó mellett.

Ha a férfi szeret egy nőt, és váratlanul érkezik haza az éjszaka közepén, úgy tesz, mintha nem lenne jelentősége annak, hogy a nő felpattan az ágyából és kirohan a konyhába, sietve bezárja és elrakja a piros fedelű kockás spirálfüzetét, amibe a levelei piszkozatát szokta írni.

Ha egy nő szeret egy férfit, akkor vacsora közben, késsel fenyegetőzve nem tréfából mondja, hogy a férfi ne igyon, ha jót akar, és ne csalja meg többé, mert különben minimum elválik. A férfi nem érti, hiszen nem csalta meg soha, és jól tudja, hogy nem is fogja. A nő nem azért szegez kést fenyegetően a férfira, mert hasba akarja őt szúrni. Valójában nem akarja. Nem is tudná. A kés fehér, műanyag és eldobható. A puha virslitől is meghajlik. A műanyag penge maszatos és kicsit kecsapos. Nem azért mondja, hogy váljanak el, mert már nem szereti, hiszen szereti a férfit, de az a férfi, akit még nagyon szeret, az a férfi még nem jött haza.

Valaki más jött haza helyette ma is. Részeg, ismeretlen férfi. Egy vadidegen. Az a férfi, akit a nő még mindig nagyon szeret, nem jött még fel a föld alól. Ma is túlórázik. Még mindig négykézláb mászik a mocsokban. A szénporban. Keres valamit. Millió éves növényeket, fákat lélegzik be. Fekete sziklákat fejt mélyen a föld alatt. Függőlegesen és vízszintesen.

Ha egy férfi szeret egy nőt, és a nő szeret egy férfit, minden vasárnap együtt mennek a templomba, megvárják egymást és a férfi örökre hálás a nőnek, hogy megvárta.

.

34.

Krupa S.: TUNTEMATOM RUNO ILIJA LEGSZEBB SZERELMES VERSE

Tuntematon Runo Ilija, az ismeretlen költő, amikor beült a bizottság elé, forróság képében végigfutott a hátán egy baljós előjel, majd a negyedik csigolyától indulva egy hűvös, majd ismét egy forró érzés indult el a tarkója irányába.

T. R. I. időnként előre látott dolgokat.

A legbüszkébb arra a megérzésére volt, amikor elfelejtette bedobni a lottószelvényét, és előre tudta, hogy ki fogják húzni az összes számát.

T. R. I. megérezte azt is, hogy hiába udvarol plátói szerelmének, általános iskolai osztálytársának, későbbi múzsájának, Kaunis Rakkausnak, soha nem fogja tudni meghódítani a szívét.

Az ismeretlen költő megérezte, hogy el fognak válni a szülei, és azt is látta előre, hogy ezt a tizedik születésnapján fogja megtudni, percekkel a gyertyafújás után. Szülei nem értették, hogy gyermekük miért fogadja nevetéssel a válás hírét. A pszichológus később megnyugtatta őket, hogy ilyen helyzetben természetesnek számít a nevetéssel leplezett gyermekdorchozis.

T. R. I. azt is jó előre látta, hogy egyszer híres költő lesz, érettségi tétel.

Tuntematon Runo Ilija, amikor leült a bizottság elé, és belenézett az elnök szemébe, látta benne, hogy nem fogja megkapni az állampolgárságot.

Első feladatként el kellett énekelnie korábbi és jelenlegi hazájának himnuszát, majd dióhéjban összefoglalnia Európa ókori történelmét. Az elnök folyamatosan bólogatott és mosolygott. Elégedett volt T. R. I. felkészültségével. A költő megnyugodott, úgy látta, a bizottság művelt, jóindulatú, intelligens emberekből áll.

Utolsó feladatként egy külföldi kortárs vers elemzésére kérték meg. Az asztalra kártyakánt kiterített tételekből kellett egyet választania.

Amikor meglátta, hogy azt a versét kell elemeznie, amit még ifjú korában ő írt édesanyjához, akarata ellenére nevetni kezdett, alig tudta abba hagyni. Kínos csönd következett. Érezte, hogy baj van. El kellett mesélnie, hogy mi váltotta ki a nevetést.

„Nem stimmelnek a nevek, uram”, mondta az elnök rosszkedvűen, „önt nem úgy hívják, mint a költőt, kérjük tisztázza a helyzetet!” A költő dadogni kezdett, mint mindig, amikor észrevette, hogy hiába mond igazat, nem hisznek neki.

Elmagyarázta, hogy huszonéves korától miért édesanyja nevét használta művésznévként, és hogy „ezt később sem bánta meg, amikor befutott költő lett hazájában, de az ismeretlenség jótékony inkognitójában élhette tovább megszokott életét egészen addig, amíg a valódi ismeretlenségbe nem hullott emigrációja után”.

Az ismeretlen költő épp, hogy elkezdte elemezni saját versét, az elnök máris ingerülten félbeszakította. „ Ne hadováljon, ha maga a költemény szerzője, miért nem tudja, hogy nem a költő édesanyjáról szól! Ez egy szerelmes vers! Általános iskolai osztálytársához, későbbi múzsájához, Kaunis Rakkaushoz írta a költő. A külföldi kortárs irodalom egyik legszebb szerelmes verse! Tessék a verselemzést ennek ismeretében folytatni!”

A költő elmagyarázta, hogy édesanyjának írta a születésnapjára, nem volt pénze, ezért gondolta, hogy verset ad ajándékba. Az elnök az asztalra csapta a golyóstollát, felpattant a helyéről és azt kérdezte, „mit képzel magáról, hogy mer gúnyt űzni belőlünk? Ha nem akar állampolgárságot kapni, akkor miért jelent meg a bizottság előtt”?

Az ismeretlen költő bocsánatot kért, nem értette, mi történhetett vele, az elmúlt napokban lázas beteg volt, ez egy szerelmes vers Kaunishoz, dadogta. Forróság futott végig a hátán, majd a negyedik csigolyától indulva először egy hűvös, majd egy forró érzés kígyózott föl a gerincén egészen a tarkójáig.

33.

Krupa S.: HÁNY NAP EGY NAP A NAPON?

Hát arról maguk tudnak-e, hogy a Holdról a Földre szállított nagy mennyiségű kőzet, vasérc, arany, ezüst, ón stb. miatt a Hold, a kényes gravitációs egyensúly megbillenése miatt, mint a parittyakő a parittyát, úgy hagyná el a Földünket, ha nem szállítanánk helyettük a Holdra ugyanannyi tömegű földi szemetet, rozsdás autókat, atomhulladékot és egyebeket az egyensúly megtartása végett? Hát arról maguk tudnak-e, hogy ha akár egy nanoszekundum idejére is megtörténne az, hogy három tonnánál nagyobb lenne a különbség a földi szemét javára, akkor a nagyon kényes egyensúlyban lévő gravitációs duett megbomlása miatt, örökre búcsút mondhatnánk a Holdunknak? Parittyaként kilőne a Tejútrendszer középpontja felé, örökre itt hagyva bennünket?
És azt tudják-e, hogy hány napig tart egy nap a Napon? Mivel a Nap huszonöt nap alatt tesz meg egy fordulatot a tengelye körül, legalábbis az egyenlítője mentén (máshol más értékekkel kell számolnunk), ezért körülbelül huszonöt napig tart egy nap a Napon, tehát egy egynapos csecsemő a Napon, valójában huszonöt napos csecsemőnek számítana a Földön, egy egyéves gyermek pedig huszonöt éves felnőtt lenne a bolygónkon, ezért a Napon élő gyermekek közül, ha egyáltalán képesek lennének a nagy forróság ellenére életben maradni (a mai technikai fejlettségi szintünk ezt nem tenné lehetővé), akkor nagyon sokan sajnos nem érhetnék meg a négy éves kort sem, hiszen ők valójában száz évesek lennének, ha a Földön élnének: a Napon tehát jelenleg (a technikai fejlődés a jövőben várhatóan ezt a problémát is megoldja) nem csak lehetetlen élni a magas hőmérséklet miatt, de ráadásul a legjobb esetben is csak kb. négy-öt éves korunkig élhetnénk, ha nem porladnánk el azonnal, mihelyst a Napra szállnánk, illetve már jóval korábban: amikor veszélyesen megközelítenénk imádott égitestünket, az örök világosságot árasztó élő Napot, kinek hálával tartozunk a Földön kialakult életért és annak fenntartásáért, kinek köszönhetjük személyes életünket is.
Maguk gondolták volna, hogy ilyen gyorsan fogunk idáig süllyedni? A parkok, közterületek elhanyagolt részein mára már megszokott látványt nyújtanak az eldobált ócska, lyukas aranybilik és bögrék, aranykanalak, az aranyból készült összegyűrt sörösdobozok, a kukák mellé dobált taknyos aranyfóliakendők. Idős házaspárok üreshold idején arra emlékeznek könnyes szemmel a Hold hűlt helyét keresve, hogy milyen szép is volt a telihold fényében mohón csókolózni ifjú korukban: amikor még volt Hold az égen.
És arról maguk tudnak-e, hogy ha egy harmincéves, önfeláldozó űrhajós úgy hagyná el a Földünket egy szupergyors űrhajóval, hogy fénysebesség közeli sebességgel utazna három évig a tudományos célja felé, majd onnan szintén fénysebesség közeli tempóban visszatérne a Földünkre, akkor azt tapasztalná, hogy még a matuzsálemi kort megért ismerősei, barátai, rokona is, az idődilatáció miatt már a temetőkben nyugodnának? És arról maguk tudnak-e, hogy az űrhajós négy éves kislánya, mire hazaérne a papája a végtelen űrből, jó esetben, ha még élne: már száz éves lenne? És arról tudnak-e, hogy ha az űrhajós a száz éves kislányát valamilyen módon el tudná vinni a Napra, és egy nagyon magasan fejlett csúcstechnológiai eszköz segítségével meg tudná oldani, hogy a perzselő forróságot túléljék mindketten, miközben egymás kezét fogva sétálnának boldogan mosolyogva, akkor ott, a Napon, az űrhajós apuka száz éves matuzsálem kislánya ismét csak kb. négy-öt éves korú lenne?

32.

Krupa S.: ROCKSZTÁR AKAROK LENNI!

Vettem a Jófogáson egy damilhúros gitárt. Eredetileg fémhúrosat szerettem volna, de a hirdető az utca végén lakott, így megspórolhattam a postaköltséget.

Kiderült, hogy ugyanabba a suliba jártunk ötven valahány évvel ezelőtt.

Olcsón adta a gitárt. Jó fej volt, elengedett egy százast, mert a legalsó húr hiányzott.

Volt egy „Oktató könyvem rockereknek”, amiből elhatároztam, hogy ha bele gebedek is, meg fogok tanulni gitározni. Láttam, hogy nincs más megoldás. Ez volt az utolsó reményem. Hatvanöt múltam és nem volt se feleségem, se gyerekem. Értelemszerűen: se unokám. Elfelejtettem utódokról gondoskodni. Pontosabban elherdáltam a lehetőségeimet. Amikor ennek a felismerése évenként néhányszor rám omlott, alig tudtam kiásni magam a romok alól. Vérző fejjel, nyöszörögve próbáltam tenni néhány lépést a megkésett családalapítás felé. Sikertelenül.

Mire hatvanöt lettem, beláttam, egyetlen lehetőségem maradt: rockkarriert kell felépítenem. A menő rockzenészeknek még nyolcvan éves korukban is harminc évvel fiatalabb dögös csajaik vannak.

Két hét alatt sikerült pár akkordot megtanulnom. Egészen jól szóltak. Ekkor tartottam egy néhány napos szünetet, mert az ujjaim elviselhetetlenül fájtak.

A pihenőidőt arra használtam, hogy az egyik ismerősömtől szereztem egy húrt alulra, majd megpróbáltam kitalálni, hogy milyen lesz a leendő feleségem.

Úgy képzeltem, hogy az egyik koncertünk után, az autogramra várakozó rajongóim között megpillantom őt, Angélát, és első látásra viszonozni fogom szerelmét.

Miután alaposan megismerjük egymást, jöhet a boldog házasság, jöhetnek a gyerekek.

A feleségem majdnem harminc volt, úgy gondolta, ideje szülni. Egyik este, vacsora közben kérte, hogy egy időre hagyjam abba a turnékat, az éjszakába nyúló ivászatokat, inkább legyek mellette minél többet és kevesebbet csajozzak. Gyereket szeretne. Megsértődtem, hiszen rajta kívül nem érdekeltek más nők. Ezt nem hitte el, veszekedni kezdtünk, de egy lármás szerelmeskedéssel kibékültünk.

Utólag kiszámoltuk, hogy akkor fogant meg első kislányunk, Angie.

A gitáromat másnap örökre szögre akasztottam, hiszen a zene csak arra kellett, hogy megtaláljam a másik felemet.

Amikor szerelmemet ebbe a titokba beavattam, elérzékenyült, átölelt, és a nyakamba borulva sírt. Miközben éreztem, hogy a nyakamon végig csordogálnak a forró könnycseppjei, elbőgtem magamat, amitől ő még jobban sírni kezdett, mert megjósolták neki, hogy egy „sírós férfi” lesz az élete legnagyobb szerelme, akinek négy gyereket fog szülni. (Valóban négy gyerekünk lett.)

A korábbi hapsijai közül egyik sem sírt soha.

Sőt. Angéla közvetlenül előttem lévő pasija féltékenységből többször megpofozta, de mindig megbocsájtott neki. Mert valóban megcsalta egy férfi retyóban, csak jóval korábban. Leendő feleségem később a hűtlenségét megbánta és megfogadta (miután egy mélyen hívő régi ismerőse hatására olvasgatni kezdte a Bibliát), hogy soha többé nem tesz ilyet. Már együtt éltünk, amikor megtért.

Néhány napos pihenő után elővettem a gitáromat (már alig fájtak az ujjaim), és folytattam az elszánt gyakorlást. Szereztem néhány Beatles kottát a szomszéd zenetanárnőtől. Elsőnek a Yesterday-t próbáltam megtanulni, de nem sikerült.

A zenetanárnő megígérte, hogy meg fog rá tanítani, de javasolta, hogy előtte vegyek néhány zongoraórát. Keddenként járhatnék hozzá délután hattól hétig, mondta csábítóan mosolyogva. Azt hittem, hogy föl akar csípni, de néhány hónap alatt lassan ráébredtem, hogy részéről mindössze tisztességes szakmai érdeklődésről volt szó.

31.

Krupa S.: IDŐNKÉNT

Kezemben egy keményfedelű könyv, a helyenként koszos,

fényes lapjai időnként

visszaverik a szemembe a neon éles fényét, harminchat évvel ezelőtt erőlködve

olvasom, alig értem,

valami filozófiával kapcsolatos írás lehet, aláhúzom

a vitára érdemesnek gondolt mondatokat, majd időnként

gőgösen belefirkálok egy ellenvéleményt, megszólal a duda és folytatni kell

a munkát, jönnek a hűtőszekrények, feltartóztathatatlanul, a feneküket

mutatják felém illetlenül, mert ott rejtőzik a kompresszoruk, vagy mijük, amit

meóznom kell, egy érzékelőpisztollyal megérintem a nevezetes

pontjaikat és ha időnként

valahol szivárog a freon, a pisztoly felbúg, és nekem a megfelelő hibaszámot

ilyenkor rá kell írnom a kísérőkártyára, ha nincs hiba,

bélyegzek, és

a futószalagon

máris jön elém a következő hófehér gép, naponta

sok száz, fél tíz körül

felbukkan Böbe, a sötétkék meós köpenye alul

általában nincs begombolva,

így izgató

combjai látványát időnként

el lehet csípni, néhány percre

odajön hozzám

beszélgetni,

időnként kiabálnunk kell (főleg, amikor a nyomáspróbázók beindulnak),

hogy halljuk egymást

a zajos üzemben,

nagyokat nevetünk, élvezem,

hogy meg tudom nevettetni, bár Böbét mindenkit

meg tudja,

épp ezért sokan szeretjük, még a

művezetők is keresik a társaságát, féltékeny

lennék, ha Böbe lenne a csajom, idősebb nálam vagy

tíz évvel, lehet, hogy már a harmincat is betöltötte, sajnálom, hogy nem

fiatalabb tíz-tizenkét évvel, szívesen

járnék vele, de belátom, hogy nem

vagyunk korban egymáshoz illők, de

barátként csapom

neki a szelet, duda, újabb

szünet,

gyorsan megkeresem Böbét, nagyképűen

felhozom a témát: érdekes könyvet olvasok, az

időutazásról

filozofál

benne a szerző: az időutazás szerinte nem lehetséges, okos arcot vágva idézek

néhány gondolatot a könyvből, erre

Böbe elmerengve rágyújt, mond

valamit, már nem emlékszem, mit, de bizonyára szokás

szerint valami

szellemeset,

nem sokan tudtak akkoriban megnevettetni, de ha mégis akadt

valaki, akinek sikerült és neki is bejött az én humorom, akkor gyorsan

szerelmes lettem,

Böbével

is így jártam,

néhány hónap múlva reggelente alig vártam, hogy

végre megláthassam, és a képzeletben

vele folytatott állandósult belső párbeszédeket

a valóságban is folytathassuk, de a hirtelen fellángoló

szerelem

egyik napról a másikra kialudt, otthagytam

a gyárat, miután fölvettek a főiskolára,

húsz évvel később véletlenül

találkoztunk egy közeli falu főutcáján, az iskola előtti zebránál, ő

a boltba ment vásárolni,

én

rohantam a buszomhoz,

a tízperces szünet gyorsan

véget ér,

elindul a szalag, az első

szekrénynél besípol a freonérzékelő pisztoly, ráírom, hogy

nyolcvanhét

és leküldöm a javítószalagra, Böbe

kéri, hogy adjam majd kölcsön a könyvet, ha kiolvastam,

őt is érdekli az időutazás problematikája, arról kezd győzködni, miközben

a szemeit enyhén összébb húzza ravaszkásan, ebből tudom, hogy tréfálni készül:

szerinte

én

most

valójában nem is vagyok ott vele,

a hűtőszekrénygyártó üzemben,

a szalag melletti meós kabinban,

mert ő ezt képes érezni,

hanem csak megnyitottunk egy időutazó csatornát,

amin keresztül felkerestem őt a jövőből,

feláll a szőr a karomon, megborzongok, mert annyira hihetetlen, hogy ő

erre rájött,

elszégyellem magam,

fülig pirulok, mint egy

kisgyermek, akit füllentésen érnek,

Böbe látva szégyenemet

csak annyit

mond

nagyon

szomorúan, hogy ” ugye,

ugye, én

megmondtam előre…”

30.

Krupa S.: EGY BÖGRE TEJ

A konyhában ülök az ebédlőasztal kamra felőli oldalán. A szokott helyemen.

Reggelizni fogok. Nem tudom hány éves vagyok, talán kettő.

Rajtam kívül csak a nagymamám van a konyhában. A szüleim elmentek dolgozni. Ha nagypapám is elment dolgozni és épp nem az udvarban végzett valamilyen kerti munkát, akkor ez azt jelenti, hogy nem lehetek több két évesnél. Két éves voltam, amikor Papa nyugdíjba ment és onnantól kezdve reggeltől estig a nagy szabóollójával vágta a fehér szabókrétájával megrajzolt vonalak mentén a szöveteket a hatalmasra nyitható konyhaasztalon, vagy ült a Singer varrógépe mögött és varrta a ruhákat, vagy egy hatalmas könnycsepp alakú párnára helyezett fehér gőzt füstölgő szoknyákat, nadrágokat vasalta, miközben engem reggeliztetett a nagymamám, Mamika, mielőtt minden reggel boldogságfelhőbe öltözve ünnepélyesen elindultunk az óvodába.

Ülök az asztalnál, a szokott helyemen, mindjárt reggelizni fogok. Talán két éves lehetek. Nagymamám elém helyezi a bögrét, tejet önt bele. A kiflit hosszában kettévágta, megvajazta, úgy, ahogyan azt szeretem.

Nyúlok a bögrémért, hogy igyak belőle, de mintha valaki meglökné a kezemet, a bögrét felborítom. Megijedek, el akarom kapni, de minden mozgás lelassul, a kezem mozdulatlanná merevedik.

( Kétévesen még szerettem a cukrozott tehéntejet, emlékeztetett az anyatej elfelejtett ízére.) Szeretem ezt a bögrét, korábbi reggelik boldog élményét idézi. A bögre oldalán szabályos alakzatú minták futnak körbe. Többször, egymás után. Forognak. Pörögnek. (Olyan gyorsan, mint az a néhány év múlva egy téglával szétvert rossz ébresztőórából származó fogaskerék, amit, ha megpörgettem, sokáig forgott egy helyben dülöngélve.)

A lelassult időben nézem ijedten, ahogyan a bögre oldalára dől, közben méltóságteljesen ömleni kezd belőle a fehér reggelim, rá az asztalra. Az oldalára fordulva hatalmas robajjal gördülni kezd a szekrény irányába, (aminek az ajtaját ha kinyitom, csimpaszkodva épp elérem azt a polcot, ahol mindig találok valami finomságot, kibontott zacskójú cukorkákat, csokikat.) A tej lassan hömpölyög végig előttem. Vad, viharos fehér tenger keletkezik az asztalon és a konyha kövezetén, az asztal lábánál. Besötétedik, villámlik és félelmetes mennydörgések hallatszódnak a fehér tenger felől.

Ilyet még soha nem csináltam.

Mi lesz most? Kiabálás? Szidalmak? Veszekedés? Kárt okoztam, jönnie kell a büntetésnek. Megérdemlem, rossz voltam.

Mamika egy konyharuhával elkezdi fölitatni a tejet az asztalról, a tányéromat átteszi az asztal száraz területére. Egy tálba csavarja a rongyot, majd felitat, töröl, csavar, pakol, lehajol, töröl, csavar, felitat. A konyhakő következik. Felmosórongyot, vödröt hoz, feltöröl, kicsavar, feltöröl. Még mindig nem kiabál, nem szid, nem mérges, nem ideges.

Mamika hoz nekem egy újabb pohár tejet. Nyugodt az arca, nyugodtak a mozdulatai. Lehet, hogy még mosolyog is. Elém helyezi a tányéromat. Benne van a vajas kiflim. Nem szid, nem mérges. Nem értem, hogy miért nem. Úgy viselkedik, mintha semmi rosszat nem tettem volna. (Édesanyám tőle tanulta?) Hálásan majszolom a vajaskiflimet. Az asztal lábánál újra sütni kezd a Nap.

29.

Krupa S.: MAJOMBUMERÁNG

A barátom elmesélte a napokban, hogy hosszú évek óta ismét evett banánt.

– Amikor a reggelim elfogyasztása után elindultam az új zöldségesbe, ami aznap nyílt, túl a hídon, a fodrász mellett, még nem gondoltam, hogy hamarosan banánt fogok majszolgatni, holott nem szoktam banánt majszolgatni, amióta azt olvastam valahol, hogy a zöld banánokat le szokták fújni valamilyen vegyszerrel, amitől gyorsan megérnek és szép sárgák lesznek – mondta a barátom.

– Azt ugyan nem olvastam, hogy ezekből az érést gyorsító vegyszerekből mennyi jut be a szervezetébe annak a vásárlónak, aki vegyszerrel kezelt sárgának látszó zöld banánt fogyaszt, illetve okozhat-e hosszú távon valamilyen egészségügyi problémát a szervezetbe jutó mesterséges érést előidéző vegyszer, de feltételeztem, hogy nem okoz hosszú távon problémát a szervezetbe jutó mesterséges érést előidéző vegyszer – mondta a barátom.

A barátom azon gondolkodott, hogy vajon ki hiszi el, hogy a hatóságok megengednék, hogy vegyszeres kezelésnek alávetett sárgának látszó zöld banánnal etessék az egészséges táplálkozás szabályait követő, a nap érlelő hatásától sárga banánok fogyasztására vágyó fogyasztók tömegeit. A barátom nem hitte el, hogy a hatóságok ezt megengednék, de a banános cikk olvasása után nem vásárolt többé banánt, bár elismerte, ha külföldön látna egy banánfát, nem tudná megállni, hogy izgatottan oda ne fusson és letépjen néhányat a nap érlelő hatásától sárga banánok közül, és jóízűen elmajszolja.

– Amikor elindultam a hídon túli, a fodrász mellett aznap nyíló zöldségeshez, hogy vásároljak egy kiló répát és két kiló almát, már az ajtóban jártam, amikor a mindenre figyelő kedves feleségem utánam szólt, hogy „szatyrot nem viszel”? Visszafordultam, hogy keressek magamnak egy szatyrot a spájzban, hogy ne kelljen majd kézben cipelnem a kiló répát és két kiló almát, mert tudtam, hogy ha elejteném őket, a répákkal nem sok baj lenne, de az almák a gömbölyű alakjuk miatt szétgurulnának ide-oda, pocsolyákba, kocsik alá, csatornába. Körülményes lenne őket összeszedni. Ráadásul megütődnének és megbarnulnának. Ha banánt, vagy ahogyan mi felénk hívják, „majombumerángot” terveztem volna vásárolni a répán kívül, akkor annyival kedvezőbb lett volna a helyzet, hogy a banán nem gurult volna el. Nagy dőlésszögű hegy- vagy domboldal szükséges ahhoz, hogy elkezdjen gurulni. Jászberény alföldi város, nincsenek nagy dőlésszögű hegy- vagy domboldalak, így kisebb problémát okozott volna, ha alma helyett banánt kellett volna vásárolnom. Mivel banán helyett almát készültem vásárolni, így még inkább hasznos volt, hogy a mindenre figyelő kedves feleségem utánam szólt, hogy „szatyrot nem viszel?”

Visszafordultam az ajtóból, indultam volna a spájz felé, de a mindenre figyelő kedves feleségem már nyújtotta felém a szatyrot.

Amikor odaértem a hídon túli, a fodrász mellett aznap nyíló zöldségeshez, én voltam az üzlet fennállása óta az első vásárló, így a kiló répa és a két kiló alma mellé a zöldséges házaspártól kaptam ajándékba egy darab majombumerángot.

A hídnál egy széles mozdulattal belehajítottam a Zagyvába. A banán viszont ahelyett, hogy a megszokott fizikai törvényeknek engedelmeskedve belecsobbant volna a folyó vizébe, elkezdett pörögve visszafelé repülni, épp úgy, mint egy igazi bumeráng. Közvetlenül a lábam elé esett le. Fölvettem a földről, megfosztottam a héjától és kedvetlenül majszolni kezdtem az érést gyorsító vegyszerrel kezelt sárgának látszó zöld banánt.

28.

Krupa S.: Amikor az ablakból megláttam

Amikor az ablakból megláttam, hogy F. piros autója megállt a házunk előtt, elköszöntem anyukámtól, és a zuhogó esőben futólépésben haladva, az utolsó métereken egy madár alakú pocsolyát átugorva, beültem F. mellé.

Egy baráti kézfogás után gázt adott, elindultunk az Istentiszteletre. (Harminc évvel ezelőtt sokszor megmosolyogtam magamban, amikor próbálta megértetni velem, hogy minden nap olvasni kell a Bibliát és ideje lenne megtérnem.)

Autóval tíz perces az út. Katolikus nagymamák útjánál útlezárás, elterelés az Ateista oktatás a szocializmusban körútra, jobbra végig a Csapdák utcán, majd a Mocsár úton a Labirintus térig. Onnan a Reformátusok útján vezet az út a templomig.

(Barátságunkban volt egy évtizedes szünet. Ugyanúgy barátok voltunk, csak nem kerestük egymást. A füredi szívkórházban lábadoztam néhány héttel a szívinfarktus után, amikor fölhívott. Kiderült, hogy neki is sztentet ültettek be pár évvel korábban. Jól esett, hogy vigasztalt, meg voltam rémülve, mert szívműtétet javasolt az orvosi konzílium.)

A hídnál megtudtam, hogy a lánya jól van, a szakdolgozatát írja. A piac mellett elsuhanva kiderült, hogy a felesége bemutató órára készül, ideges, hozzá sem lehet szólni.

Zs. egy nosztalgia bulit szervez nyáron. ( Nem tudom, hogy lesz-e kedvem menni. A járvány, a szívinfarktus, a szívműtét és a kemoterápiás kezelések óta nem szeretek utazni.) Zs. hamarosan nagymama lesz. Tíz éve találkoztunk utoljára közös barátunk, M temetésén.

Mostanában gyakran eszembe jut, hogy M-be lehet, hogy szerelmes voltam. Húsz éves korom óta. Titokban. Még ő sem tudott róla. És én sem. Nem tudhattunk róla, mert barátságnak álcáztam magunk előtt. És a feleségem előtt. Az élettársaim előtt. A biztos barátság és a bizonytalan kimenetelű szerelmi vallomás közül választottam az egyiket húsz évesen.

T. elvált, nem foglalkozik a szőlészettel, borászattal főleg nem, elment buszsofőrnek Budapestre. G-nek a harmadik verseskötete jelent meg. Z színházigazgató lett Németországban. Nyáron jó lenne összehozni vele egy találkozót, felidézni a régi szép színjátszókörös időket.

V. állítólag kapni fog valami nagyon komoly díjat sok pénzzel. Írt egy tanulmányt arról, hogyan lehetne megmenteni a trópusi esőerdőket. Az benne a vicc, hogy annak idején én győzködtem a Kanizsa sörözőben arról, hogy mit kellene tenni: a világ államai fogjanak végre össze, és vegyék bérbe az esőerdőket attól a néhány országtól, akik jelenleg birtokolják és irtják. Akkor kinevette az ötletemet, most díjat kapott érte.

P. viszont korrekt volt. Sokat vitatkoztunk azon, óvodás korunktól a gimnáziumig, hogy az őshüllők miért nőttek olyan nagyra. Végül elfogadta a teóriámat: a Föld gravitációja akkoriban kisebb volt, mint manapság. P. kikerült a cambridge-i egyetemre és néhány kollégista szobatársával, a világon először, megalkottak egy működőképes időgépet. Igaz, a herkentyűvel egyelőre csak néhány atomot tudnak néhány milliomod másodperccel visszaröpíteni a múltba. Amikor átvették a fizikai Nobel-díjat, P-ben volt annyi korrektség, hogy beszédében elismerte: nekem köszönhető, hogy az időgép megtervezésénél figyelembe vették azt, hogy a Földünk gravitációja nem konstans. A köszöneten kívül persze adhatott volna valamennyit abból a tízmillió svéd koronából. Hátha később eszébe jut. Ha P. és csapata eredményesen bütykölgetne az időmasinájukon, akkor szívesen visszautaznék vele harminc évet, és megfogadva F. tanácsát, elkezdeném a Bibliát olvasni. Minden nap.

27.

Krupa S.: SÁRGA BÖGRE, GÖRBE BÖGRE

Három évig csaposként dolgoztam a Görbebögrében.

Alig telt el néhány hét a munkába állásom óta, azt vettem észre, nem akarnak visszaköszönni a zimankói asszonyok.

Betelt a pohár, amikor Fröcsi néni az utcán köszönés helyett köpött egyet. Megkértem, hogy árulja el, mi bajuk van velem. Akkor tudtam meg, hogy Zimankó összes assszonya utál, szerintük én vagyok a hibás, amiért a férjeik a kocsmámba hordják a fizetést, és részeg disznóként mennek haza négykézláb. Visszautasítottam a vádakat, de Karácsony másnapján, borotválkozás közben, azt vettem észre, hogy miközben bámulom magamat a tükörben, az ajkaim résnyire szétnyílnak, csücsöríteni kezdenek és a számban lévő nyál egy része hirtelen nagy erővel a tükörre fröcskölődik.

Elhatároztam, hogy soha többé nem fogok közreműködni a fröccsök, a felesek és a csapolt sörök romboló munkájában.

Kieszeltem egy tervet a lelkiismeretem megnyugtatására.

Írtam egy levelet régi barátomnak, Girhesnek, akivel legénykorunkban sokat jártunk csajozni a jászberényi csángó fesztiválra. Az egyik nyáron megismerkedett egy perui népdalénekessel. Elvette feleségül és Peruban élnek boldogan, de minden évben Szilveszterre hazajönnek meglátogatni a mamát. Szoktak nekem hozni olyan gyógynövényeket, amelyek csak náluk terem az egész világon. Kértem, hogy hozzon andoki alkoholfobbiját, meg tarajos pampát, ami leviszi a vérnyomást, amellett, hogy gyakran dadogást, indokolatlan vidámságot, néha rosszkedvet okoz, miközben erősíti az immunrendszert.

Kezdetben előfordult, hogy a tarajos pampa miatt, ha valamelyik vendég hirtelen állt fel, akkor elájult, ha már eleve alacsony vérnyomással érkezett a kocsmába. Ezért egy nem létező törvénycikkelyre hivatkozva, minden vendégnek megmértem a vérnyomását, mielőtt kiszolgáltam volna, hogy tudjam kinek hány cseppet adagoljak a főzeteimből.

Mivel sör, bor, pálinka helyett alkoholmentes imitátor folyadékot töltöttem a vendégeknek a jótetteim leple alatt, muszáj volt létrehozni a részegség illúzióját: a főzetektől dadogtak, nevetgéltek, az asztalra borulva aludtak, vagy éppen könyökölve búslakodtak, az alacsony vérnyomástól pedig szédültek. Az andoki alkoholfobbijáttól, ha bárhol valódi alkoholt próbáltak fogyasztani a kedves vendégeim, otthon, a közért előtt vagy egy másik kocsmában, akkor az első korty után máris hányni kezdtek.

De nem úgy a Görbebögrében! Eleinte csodálkoztak, hogy még akkor sem hánynak az én kocsmámban, ha egész este vedelnek. Betudták ezt a jó minőségű italoknak. Zimankóról mindenki hozzám járt inni. Igaz, hogy minden vendég tántorgott és szédelgett a cseppjeimtől, és alig tudott beszélni, de valójában józanok maradtak, így otthon sem az asszonyukat, sem a gyerekeiket nem bántották. Béke és nyugalom telepedett a falura.

Három évig tudtam kényszer absztinenciában tartani Zimankó teljes férfi lakosságát. Senki nem sejthette, hogy valójában nekem volt köszönhető a családi drámák feltünően nagy arányú csökkenése.

Aztán egyszer Kancsal bácsi észrevette, hogy egy üvegcséből öntök valamit a pálinkájába. Nem kérdezett semmit, elkapta a grabancomat, fojtogatni kezdett. Ezt meglátta az öreg Girhes, aki nem szívlelte őt, amióta fenékbe lőtte légpuskával a kutyáját, miután a kutyus Kancsal bácsi sokadik csirkéjét tépte szét. Felkapott egy széket, hogy rendezze régi adósságát, de a kis Kancsal még idejében lefogta…te jó ég, már ennyi az idő? Holnap folytatom. Aludjunk, szerelmem! Persze, persze, az űrhajós kalandjaimat is. Szeretlek! Jó éjt, drágám.

26.

Krupa S.: Egy novemberi napon tűnt el

Egy novemberi napon tűnt el az illető. És még néhány másik személy. A bejelentést Kobi Kavo tette meg. Nyomtalanul eltűnt a felesége, az édesapja és a legjobb barátja.

2028. november 4-én, hajnali négy órakor, futott be Kobi úr telefonhívása a pamagocsi rendőrkapitányságra. A gyilkossági ügyeket mindig is komolyan vették a városban, mindent elkövettek a statisztikák javulása érdekében. Az országban először itt vetették be az alkalmazott pszichológiai kutatások legújabb fejlesztéseit. Például létrehozták a Kalambó Kommandót. A híres tévésorozat Columbo hadnagyát imitálni tudó színészekből felállított csoport feladata az volt, hogy még a nyomozás megkezdése előtt, a gyanúsítottakat pszichológiai nyomás alá helyezve a bűntény beismerésére kényszerítse.

A Kalambó Kommandó tagjai behintőporozták arcukat, felvették gumimaszkjaikat és szirénázó rendőrautókkal elindultak a helyszínre. Izgultak. Ez volt a második bevetésük. Az első csúfos véget ért. Itt volt a lehetőség a szépítésre. Utazás közben megkapták a szükséges információkat, melyet SUCI, a mesterséges intelligencia állított össze számukra.

Mire megérkeztek a helyszínre, megtudták, hogy a hajnalban bejelentett gyilkosságok 69 százalékát maguk a bejelentők követik el. A statisztikai adatok szerint, Pamagocs környékén az elmúlt száz évben a novemberben elkövetett gyilkosságok 72 százalékát olyan idős, hetero férfiak követték el, akiknek a gyér haja megőszült, kezükön májfoltok láthatók, egészségügyi panaszaik miatt gyógyszereket szednek, 17 százalékuk pedig mozgáskorlátozott.

Csöngettek, és amikor egy ősz hajú, májfoltos kézfejű idős úr nyitott ajtót, aki egy kerekesszékben ült, képzeletben összepacsiztak egymással, tudták, hogy megvan az elkövető.

A Kalambó Kommandó először a kerekesszékek pótalkatrészeinek beszerzésének nehézségeiről kérdezősködött, majd keresztkérdéseket tettek föl a gyanúsítottnak, melyek arra irányultak, hogy miért ölte meg a feleségét? Az apját. A legjobb barátját. Menni készültek, de az ajtóból váratlanul visszafordulva megkérdezték, hová rejtette a holttesteket? Kobi úr nem válaszolt. „Kik maguk és mit akarnak tőlem?” – kérdezgette.

Teltek az órák, de a gyanúsított nem akart beismerő vallomást tenni. Az egyik Kalambó idegesen utasította a rendőröket, hogy ássák fel a kertet, kutassák át a padlást, a pincét.

Alapos munkát végeztek, de nem jártak sikerrel. “Letartóztatjuk az öreget”, súgta egyik Kalambó a másik Kalambónak. A harmadik azt javasolta, hogy inkább tartsák be a szolgálati szabályzatot, és kérjenek segítséget nyomozó kollégáiktól. Csöngettek, egy orvos érkezett. Meglepődve igazolta magát a rendőrök kérésére.

Kalambó kérdéseire adott válaszokból úgy tűnt, hogy Kobi Kavo úr nem gyilkolt meg senkit, ártatlan. Beteg. Sok mindent elfelejtett egy kór miatt. Az orvos beszélt a hozzátartozókkal, a beteget már nem szabad egyedül hagyni. Javaslatára másnap beköltözik a házba egy gondozónő. Kobi úr apja ötven évvel ezelőtt elhunyt. A felesége harminc éve vált el tőle, gyerekei nincsenek. Az eltűntnek hitt hölgy egy gyerekkori szerelme volt, néhány évvel ezelőtt halt meg. Az orvos nem tudta folytatni mondandóját, mert megbilincselték, elvezették.

Kalambó javasolta, hogy ne tartóztassák le az orvost, inkább kérjenek erősítést, mert meghaladja a lehetőségeiket ez az ügy.

Hamarosan megérkeztek a hivatásos nyomozók, profi munkával gyorsan kiderítették, hogy senki nem tűnt el, senkit nem gyilkoltak meg, félreértés történt. Az orvost szabadon engedték, a Kalambó Kommandót feloszlatták.

25.

Krupa S.: TÍZ KICSI ÓRA

A híres Nyugat-Ausztrál strandon, a Turquoise-öböl forró homokos partján napozó turisták megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor rövid időre egy bikini formájú felhő takarta el a napot, frissítő árnyékkal hűsítve őket. Ám örömüket hamarosan csalódás váltotta fel, futótűzként terjedt a hír: történetünk nem ott, hanem sok ezer kilométerrel északabbra, egy zordon hegységben játszódik, ahol jeges szélvihar tombolt napok óta és hó temetett be minden hegyi utat, járhatatlanná téve azt.

A hegycsúcsra épült ódon kastélyhoz felvonón is el lehetett jutni, de napokkal korábban tönkrement.

– Hölgyeim és uraim! – kezdte beszédét a felügyelő. – Azért gyűltünk itt össze, ebben a gyönyörű könyvtárszobában, hogy leleplezzük a komornyik alattomos gyilkosát.

– Felügyelő! Szeretnénk felhívni a figyelmét arra, hogy a komornyik …

– Kérem, ne zökkentsenek ki a gondolatmenetemből! Szóval. Amikor kedd este Miss Agatha bevitte a gyógyszeres dobozait a férjéhez, Mr. Christie miért tett úgy, mintha a kezében lévő vadászpuska nem az ő tulajdonát képezné? Szerdán este fél kilenckor hová tolta az ebédlőkocsit Mrs. Rogers, ha csütörtökön este hétkor kártyázni készült a tábornokkal? Erre egyetlen logikus magyarázat létezik: Wargrave bíró hétfőn nem önthette ki a bort a terítőre. Pontosabban nem ő öntötte ki! Látom, semmit nem értenek a gondolatmenetemből! Legalábbis úgy tesznek, mintha nem értenék! Sebaj! Őrmester! Kérem bilincselje meg ezt a visszataszító gyilkos bandát!

– Felügyelő úr! Mindenkit letartóztatunk?

– Természetesen!

– Sajnon csak négy bilincs van nálam!

– Őrmester, oldja meg!

Mire az őrmester mindenkit megbilincselt, illetve a függönyzsinór segítségével megkötözött: kopogtattak a könyvtárszoba ajtaján.

Néhányan ijedtükben elsápadtak, mert a jelenlévökön kívül más élő ember nem tartózkodhatott a külvilágtól elzárt épületben.

Ismét kopogtattak. Volt, akit az ájulás környékezett.

– Tessék! Jöjjön be! – mondta Mrs. Rogers remegő hangon.

Nyílt az ajtó. A kastély lakói meglepetésükben egy emberként hördültek fel, amikor az ajtóban a halottnak hitt komornyik jelent meg teljes életnagyságban, szemmel láthatóan jó egészségnek örvendve. Arca piszkos, keze olajos volt. Fáradt, de udvarias hangon közölte, hogy a drótkötélpályát sikerült megjavítani, a felvonó ismét kifogástalanul működik.

– Őrmester!- nézett hirtelen az órájára Mr. Njomjiou. – Indulnunk kell! A bilincs kulcsait tegye az asztalra, a további teendőkről majd a komornyik gondoskodik.

Vége

24.

Krupa S.: TÍZ KICSI ÓRA (2. változat)

A Nyugat-Ausztrál Turquoise-öbölben (ejtsd: türkiz öübüöl) napozó nyugdíjas dán bálnavadászokból álló turistacsoport tagjai megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor egy bikini méretű felhő takarta el a napot. Ám örömüket csalódás váltotta fel: történetünk nem ott, hanem néhány ezer kilométerrel odébb (ejtsd: ódébb), egy zordon hegységben játszódik, ahol jeges szélvihar tombolt napok óta és hegyes metszőfogú hideg hó temetett be mindent, melynek hőmérséklete az olvadáspont alatt maradt, így nem javult a hó és jég fogságába esett kastélylakók helyzete. A hegycsúcsra épült ódon épülethez egy drótkötélpályán közlekedő nyikorgó fémfülkében (ejtsd: kabinban) lehetett eljutni, ami napokkal korábban használhatatlanná vált.

– Völgyeim és nyulaim! – kezdte beszédét erős akcentussal Mr. Njomjiou (ejtsd: nyami) norvég mesterdetektív, miközben dohos földimogyorót rágcsált. Mr. Njomjiou (ejtsd: nyugi) nem beszélni jól angol, ezért a magyar fordításban előforduló pontatlanságok sok esetben ebből adódnak. Kéretik nem fanyalogni! Olvasóink a kritikájukat, Havanna, küldjék el Mr. Njomjuou úr címére (334255 Osló, Lokk 621/A), ezzel is motiválva az angolna nyelv kiöltésére.

– Önöket azért hívtuk ide a szalonna terembe, hogy perceken belül lerántsuk a komornyik gyáva gyilkosának vizes lepedőjét! Bevallom, megkedveltem önöket az elmúlt hét napban, amióta itt rekedtünk be, Mr. Tork ódon kastélyában – mondta Mr. Jnomjiou köhécselve.

– Mr. Jnomjiou (ejtsd: Nyomi)! Felhívnánk a figyelmét… – mondta Mr. Tork.

– Elég! A nevem: Mr. Jnomjiou! Őrmester! Tömje be a gyanúsítottak száját!

– Mr. Njomjiou (ejtsd: nemjó), nem túlzás ez? Legalább a hölgyeket kíméljük meg ettől a túrótortától (ejtsd: tortúrától).

Percek múlva tíz betömött szájú gyanúsított hallgatta fegyelmezetten Mr. Jnomjiou-t.

– Nem szeretném, ha kizökkentenének gondolatmenetemből, megnehezítve a bizonyítási fejfájásunkat! Szóval. Amikor kedd este Miss Agatha bevitte a gyógyszeres dobozait a férjéhez, Mr. Christie miért tett úgy, mintha a kezében lévő vadászpuska nem az ő tulajdonát képezné? Szerdán este fél kilenckor hová tolta az ebédlőkocsit Mrs. Rogers, ha csütörtökön este hétkor kártyázni készült a tábornokkal? Erre egyetlen logikus magyarázat létezik: Wargrave bíró hétfőn nem önthette ki a bort a terítőre. Pontosabban nem ő öntötte ki! Sokáig semmit nem értettem, mígnem a tanárnő szombat éjjel nem kezdett kikotyogni bizonyos információkat kedvenc tanítványáról, aki azóta már felnőtt férfivá cseperedett és egy arzéngyártó laboratóriumban dolgozik. Nagyító őrmester! Kérem bilincselje meg ezeket a visszataszító gyilkosokat!

– Mr. Njomjiou (ejtsd: nomiajó) mesterdetektív úr, mindenkit letartóztatunk?

– Természetesen!

– Csak négy bilincs van nálam!

Nagyító őrmester mire mindenkit megbilincselt, illetve a függönyzsinór segítségével megkötözött: kopogtattak.

Néhányan ijedtükben összerezzentek, mert a szalonna szobában tartózkodókon kívül más élő személy nem lehetett a kastélyban. Mr. Tork mondani akart valamit, de a szájába tömött asztalterítőtől nem lehetett érteni.

Nyílt az ajtó, és a halottnak hitt komornyik lépett be. Arca piszkos és pókhálós, keze olajos volt. Fáradt, de udvarias hangon közölte, hogy a drótkötélpályát sikerült megjavítani, a felvonó ismét működik.

– Őrmester!- nézett hirtelen az órájára Mr. Njomjiou. – Tíz kicsi óra, indulnunk kell! A bilikulcsokat tegye az asztalra, a többit a komorgyík intézi.

23.

Krupa S.: MINDENT A TANULÓKÉRT

A hónap első keddje volt, így fogadóórára kellett mennem. Nálunk csak a nagyon jó és a nagyon rossz tanulók szülei szoktak megjelenni. És akit behívnak. Mint most engem. Kérdeztem a gyereket, hogy mi lehet az oka, de csak hebegett, habogott.

Margó néni kérte, hogy az osztályterem bejáratánál elhelyezett rongyon jól csapkodjuk le a havat a cipőnkről.

– Csak nincs valami baj? – kérdeztem leplezetlen aggodalommal.

– Kedves Kovács anyuka, ne tessék megijedni, minden rendben van. Sőt!

– Sőt? Ezt hogy tetszik érteni? – kérdeztem Margó nénit, aki nem válaszolt, a parkettáról bosszankodva feltörölt néhány apró víztócsát, amit lehet, hogy én hagytam magam után.

– Borzasztó, hogy júniusban esik a hó. Ilyen régen nem volt – mondta, majd visszaült a tanári asztalhoz. Kinyitotta a naplót, megnézett benne valamit, levette a szemüvegét és mosolyogva rám fordította a tekintetét. – Tibike egy tündér. Okos. Udvarias. Estig sorolhatnám a jó tulajdonságait. Miért lett ő a kedvencem? Ki tudja. De ha nem ő lenne az osztály büszkesége, akkor sem hagyhatnám bajban.

– Bajban? Meg tetszik ijeszteni!

– Emlékszik, év elején sokszor panaszkodtam, hogy Tibike gyakran vitába szállt velem az órán. Ami kifejezetten tetszett. Egy ideig. Az első óráimon még örültem, amikor azt bizonygatta, hogy a dinoszauruszok azért nőttek olyan hatalmasra, mert a föld gravitációs mezeje kisebb volt mint manapság. Newton második és harmadik törvényeivel igyekezett alátámasztani, amit egyébként még nem is tanultunk. Tibike hozzászólásai miatt gyakran kifutottam az időből, sokszor nem tudtam leadni a teljes órai anyagot. De Tibike megváltozott. Köszönöm önnek!

– Közös érdekünk volt – mondtam egy kicsit megnyugodva.

Még mindig nem tudtam hová akar kilyukadni Margó néni, aki egyébként az iskola legjobb alsós tanító nénije hírében állt. Szerették a szülők, a gyerekek, még a kollégái is.

– Mostanában viszont eltűnt az a tűz a szeméből – folytatta szomorkás hangon. – Már nem áll elő a merész ötleteivel. Nem látom, hogy kiállna a saját álláspontja mellett. Szünetekben sokszor beszélgettem Tibikével. Sajnos arra a következtetésre jutottam, hogy nincs meg otthon az a szellemi közeg, ami a fejlődését segíthetné.

– Ezt hogyan tetszik érteni?

– Tibikét úgy szeretem, mintha a saját gyermekem lenne. És ez nagyon fontos szemponttá vált mára.

– Köszönöm, de …

– Remélem, hogy egyet fognak érteni velem – vágott közbe mosolyogva. – Nem kell rögtön választ adniuk. Jól fontolják meg, gondolkodjanak el az ajánlatunkon.

– Kedves Margó néni, milyen ajánlaton kellene elgondolkodnunk?

– A férjemmel arra a döntésre jutottunk, hogy szeretnénk örökbe fogadni Tibikét. Ha beleegyeznek. Itt egy levél, amiben részletesen leírtunk mindent, amit erről gondolunk. Ha megengedi, felolvasom. „Tibike elveszítette az érdeklődését a tudományok iránt. Mert nincs, aki megfelelően tudná motiválni. Aki szenvedélyes vitákban pallérozhatná a fiú elméjét. De tudunk rá megoldást. Örökbe fogadjuk Tibikét. Készek vagyunk minden áldozatot meghozni a fejlődése érdekében. ” Bla, bla, bla, a többit tessék otthon alaposan elolvasni, kifutottunk az időből, most látom.

Kapcsoljak légkondit? Odakint van vagy harminc fok. Egy órával ezelőtt még hó esett. Megbolondult az időjárás. Ilyen régen nem volt.

22.

Krupa S.: ZSOLT A GIMNÁZIUM ELŐTT

Zsolt a gimnázium előtt futott össze feleségével, Anitával, a hirdetőoszlop előtt álltak meg beszélgetni, megörültek egymásnak, Zsolt úgy érezte, mintha Anitát gyerekkora óta ismerné, pedig nem, a felesége nem a gyerekkori szerelme volt, a gyerekkori szerelme Andi volt, aki a másodikon lakott szüleivel, szombatonként összejártak kártyázni, Zsolt akkoriban már túl volt élete első szerelmi csalódásán, hét éves korában írt egy másik osztályba járó lánynak egy szerelmes levelet, letette a padjára, de nem váltott ki vele semmilyen hatást, a tanító nénijének az érdeklődését viszont felkeltette, átment Zsolt osztályába, mert látni akarta, ki az, aki levélben udvarol, pedig írni alig tud, a tanító néniből sugárzott valami földöntúli öröm és jókedv, mintha véletlenül őt találta volna el Ámor nyila, Zsolt annyira szerelmes lett Andiba, a szomszéd lányba, hogy egyszer majdnem megpuszilta, amikor fogócskáztak, gyáva volt, nem volt mersze megtenni, igaz, nem volt annyira gyáva, mint ott, a gimnázium előtt, a hirdetőoszlopnál, amikor Anitával összefutott, azt kellett volna mondania, hogy jó, ne váljunk el, Anitát mindössze négy éve ismerte meg, egyszer hazakísérte a koliból, akkoriban épp reménytelenül szerelmes volt valaki másba, Máriába, akit élete végéig szeretett, Anitába is gyorsan szerelmes lett, szerette a humorát, a jó lelkét, hamarosan összeházasodtak, Anita gyorsan kiábrándult Zsoltból, férfiasabb férfire számított, Zsolt érezte, hogy a felesége már mást szeret, Zsolt is mást kezdett el szeretni, de szakított vele, hogy a házasságát mentse, rosszul esett neki, hogy a felesége, amikor szerelmes lett leendő gyermekei édesapjába, Zoltánba, nem akart a szerelmével szakítani, hanem egyből válni akart, hiába javasolta, hogy még ne, ha szeretik egymást, várjanak még, de hajthatatlan maradt, nem is annyira ő, inkább Zoltán sürgette a szétköltözést, de Zsolt Anitával még hetekig egymást átkarolva nézték a tévét, gyermeki szelídséggel, miközben tervezgették az elválásuk módját, közben Zsolt egy barátjába, a főiskolai padtársába, Andreába beleszeretett, aki a fiúját elhagyta érte, már albérletben laktak, amikor Zsolt a feleségével összefutott a gimnázium sarkánál lévő hirdetőoszlopnál, megörültek egymásnak, mert még mindig szerették egymást, Anita megkérdezte, mi lenne, ha mégsem válnának el, Zsolt erre nem mondott semmit, csak tudta, hogy az már lehetetlen, mert Andi felbontotta miatta a kapcsolatát, milyen dolog lenne, ha ezek után elhagyná Andreát és visszamenne a feleségéhez, egyébként is megsértődött, amiért Anita eladta a karikagyűrűjét, de főleg azért volt megsebezve, mert Anita el akar tőle válni, évekkel később értette meg, hogy jobban kellett volna küzdenie a feleségéért, harcolni kellett volna, foggal, örömmel, jó szívvel, a válóperes bírónő többször elhalasztotta a tárgyalásukat, nem volt hozzá szokva a válófelekből áradó kölcsönös szeretethez, az előzetes megbeszéléseken még nagyon kedves volt velük, talán azt gondolta, kibékülnek, a tárgyaláson már jéghideg volt a hangja, amikor Zsoltnak ki kellett mondania a boldogtalanító igent, elérzékenyült, talán megsejtett valamit a jövőjéből, talán azt, hogy következő kapcsolataiból sem lesznek gyermekei, unokái, hiába szeretett volna, a válóperes eljárás után a tanúval, Ildivel, Anita régi barátnőjével együtt beültek beszélgetni a Rozmaring cukrászdába, rendeltek három üdítőt, két kávét és hat szelet süteményt.

21.

Krupa S.: BLÚBÉBI ENERDZSÁJZER PINKKEL

Mindennap beugrok az ISC-be. Magam sem értem, hogy miért. Talán, mert menő edzeni Európa legnagyobb áramtermelő konditermében. Ráadásul ingyen!

Az ISC-ben miközben erősítem az izmaimat, áramot is előállíthatok az okos kondigépek használatával. Nem megy pocsékba az energiám. Csak átalakul, akkumulátorokban tárolódva. Fűtik, világítják vele az ISC épületét. Örömmel tölt el, hogy sok pénzt megspórolhatok azzal, hogy ledolgozhatom a belépőjegy árát. Az ISC egy önkéntes Mátrix. Imádom.

Sok gőgös builder szerint szánalmas rabszolgák vagyunk mi, ISC-sek. Nem érdekelnek.

Amikor emelgetem a súlyokat, megváltozik a tudatállapotom. Magasabb szinten tudom megoldani az aktuális problémáimat. Melyik suliba írassuk a gyereket? Mit vegyek a feleségemnek a szülinapjára? A tárcsazár miért tépi fel a dinamóméter felfüggesztését? Tervezzem újra?

A feleségem szerint, amióta gyúrni járok, sokkal szexibb vagyok, formásabb lett a fenekem is. Ha ez így megy tovább, szeretőre sem lesz szüksége, szokta mondani. Persze csak ugrat. Remélhetőleg. Szeretem a feleségem humorát.

Lifttel szoktam felmenni a nyolcadikra, pedig bemelegítésként lépcsőzhetnék is. Emelkedés közben élvezem a kondigéperdők látványát. Szeretem nézni a sok száz izmos végtagot, az izzadt gazdáikat, amint óránként sok tonnányi súlyt megmozgatnak, sok száz kilowattóra áramot megtermelnek.

– Szia, Jojó! Láttalak a tévében! Nagy voltál! – köszönt rám egy kétköbméteres óriás, amikor kiléptem a liftből.

Szeretek ide járni. Itt fölismernek.

Mélyet szippantottam a nyolcadik emelet levendulaillatából. Mindegyik emeleten és minden nap más-más illattal kedveskednek nekünk.

A liftből az első utam szokás szerint a kávézóba vezetett. Ibolya volt a pult mögött. Bejövök neki. Amikor először látott, hónapokkal ezelőtt, fülig pirult, mindent levert.

– Háj, Jojó! Jól nézel ki! Hozzak egy Enerdzsájzer Pink-et?

– Jó, jöhet! És egy Blúbébit is kérek, jó? Jó nagy pangás van!

– Jojó, látod azt a fickót a korlát melletti asztalnál?

– Beszólt valamit?

– Nem, dehogy. Combosodik.

– Mi az, hogy combosodik?

– Amikor egy fél órával ezelőtt kért egy ásványvizet egy puncsos minyommal, teljesen normálisan nézett ki. Most alig férnek el a lábai az asztal alatt. Vastagodnak a combjai. És közben gusztustalan hangokat ad. A vendégek ijedtükben leléptek.

Arrébb álltam, hogy jobban lássam. A férfi két hatalmas, vastag lába már alig fért el az asztal alatt. A nadrágja cafatokban lógott róla.

– Nem kellene hívni a mentőket? Vagy a zsarukat?

– Megoldom. Jó? Mindjárt kivezetem a tagot, jó? Nem értem az ilyen embereket – mondtam Ibolyának, miközben lehúztam az italomat, elővettem a pénztárcámat és fizettem. – Össze-vissza eszik a tablettákat, izomnövelőket, nem járnak utána, hogy mit mivel szabad szedni.

Mire odaértem hozzá, a combjai már olyan hatalmasakra nőttek, hogy rászorult az asztal. Kiszabadítottam a megszeppent fickó lábait, hátracsavartam a kezét, kivezettem a kávézóból, átadtam a biztonsági őröknek. Nem ellenkezett.

Miután lenyomtam a napi edzésadagomat, szokatlanul elfáradtam.

Mire hazaértem, fáztam és viszkettek a combjaim.

– Mi történt veled? – kérdezte fintorogva a feleségem . – Úgy nézel ki, mint egy kenguru!

– Kenguru! Én kenguru! – kiabáltam és páros lábbal belerúgtam a bejárati ajtóba.

„Mától kevesebbet fogok combra gyúrni. Blúbébi, vagy Enerdzsájzer Pink! El kell dönteni!„ – gondoltam.

– Nem szeretném, ha még egyszer „lekenguruznál”! – mondtam dühösen, és páros lábon szökdellve beugráltam a fürdőszobába.

20.

Krupa S.: A MÁJUSI ESŐ ARANYAT ÉRT

A Da Vinci úti iskola az év végi pinpongozós, paprikás krumpli főzős tanévzáró bulijában létrejött rendkívüli természeti jelenség következtében néhány hónapra az ország leggazdagabb iskolájává vált.

A vizsgálatok szerint a testnevelő tanár bográcsban főzött paprikás krumplija játszotta a főszerepet az iskola váratlan meggazdagodásában.

Földi körülmények között százmillió évente egyszer szokott létrejönni az önfejlődő arany katalizátora, a dezoxipedro-bitobin.

A nyugdíj előtt álló testnevelő tanár, Gyula bácsi pontban 18 órakor fogott hozzá a paprikás krumpli elkészítéséhez.

Idén a krumplit egy bárátjától vásárolta, aki egész májusban olyan vízzel locsolta a veteményes kertjét, ami egy hanyagul kimosott olajoshordóban volt tárolva, korábban rézgálicot tartottak benne. Így a víz 14 ezrelék zalaciumot tartalmazott, ami a burgonyába a véletlenek összjátékának megfelelő százalékban épült be.

Gyula bácsi 18 óra 5 perckor olyan paprikát dobált a bográcsba, amely egy új környezetbarát gombaölő szerrel volt kezelve. Ennek következtében a paprikában az önmagában ártalmatlan borozictipusz nevű anyag is jelen volt.

A fokhagyma, amit Gyula bácsi 18 óra 9 perckor szórt a kondérba, domatomorffal volt permetezve, ami szintén fontos szerepet játszott a katalizátor anyag kialakulásában.

A paprikás krumpli 18 óra 25 perckor csomósodni kezdett.

A testnevelő tanár hangosan szitkozódott, amikor az egész ételből egy fortyogó, bűzölgő, az ő szavait idézve, egy „undorító trutyigolyó” alakult ki. Néhány perc zűrzavar után a kémia tanár, Kovász Tibi bácsi kiáltott fel izgatottan, miután bevizsgálta az anyagot: „Márpedig ez dezoxipedro-bitobin!”

Tibi bácsi ismertette a lehetőségeiket: ha sikerül 8 percen belül valakinek a gyomorsavjával beindítani a kémiai reakciót, akkor néhány órán belül körülbelül 100 kg arany fog kifejlődni a vacsorájukban található vegyi anyagokból, a levegőben lévő széndioxid felhasználásával.

A tantestületből senki nem vállalta, hogy közreműködjön a folyamat beindításában.

Egyedül Tibi bácsi dugta be a mutatóujját a torkába, de nem jött fel semmi. Viszont közben olyan hangokat hallatott, amit a fiatal matematika tanárnő, Ildikó, gusztustalannak talált, közelebb lépett a bográcshoz és az utolsó pillanatban beindította a kémiai reakciót.

Első trieszter!- mondta ijedten az igazgatónő a mellette álló igazgatóhelyettesnek. – Honnan kerítünk szeptemberre matektanárt?

Nem kapott választ, mert a széndioxid felhasználás olyan hevessé vált, hogy a kialakuló légörvény miatt a tantestület bemenekült az épületbe.

Két hónappal később az iskolavezetés úgy döntött, az arany árából, Ildikó terhessége miatt, egy humanoid robotot fognak rendelni Japánból, akit néhány nap alatt beprogramozhatnak matematika tanárnak.

Az eladott arany árából befolyt összeg éppen hogy csak kifutotta a 2036-os modell árát.

A jótállási idő még le sem járt, amikor az egyik óra végén a titokban alkalmazott robot, Aiko néni, a táblára írt egy hatalmas japán írásjelet, majd szikrázni kezdett az egész teste.

A gyerekek, akik addig azt hitték, hogy Aiko néni egy ember, kimenekültek a tanteremből, kivéve Zolikát, aki az utolsó padban ült dermedten és reszketett.

A gyerekekben kialakult tanárfóbia miatt az iskola elvégzéséig csak online oktatásban részesülhettek.

Húsz évvel később Zolikát az ország vezetőjévé választották és első intézkedéseként eltörölte a jelenléti oktatást.

19.

Krupa S.: A PRÓZÁM HAJNALI HÉTKOR

A prózám hajnali hétkor megszületik, nyaka köré bohém művészsálként köldökzsinór tekeredik. Fenekére paskolnak egy könyvjelzővel, hogy felsírjon.

Egysoros korában a prózám álmában rám mosolyog.

A prózám nem szeret óvodába járni, mert ebéd után kötelező aludni, de nem tud becsukott szemmel álmodni.

A prózám, ha simogatni kezdem, megharapja a kezemet.

A prózám gyanakodva hallgatja, amikor asztalra feltett lábbal azt bizonygatja az amerikai ügynöke, hogy bár Nobel-díjra nem lát esélyt, de benne van egy Oscar, át kellene dolgoznia magát filmforgatókönyvvé.

A prózám elrepül két hétre rumot inni Kubába, miután érzéstelenítés nélkül kihúznak a duzzadt kéziratából néhány mondatot az első oldaláról, két tőmondatot felülről, egy bölcsességet alulról.

A prózám, amikor a vártnál hamarabb érkezik haza egy afrikai vadászatról, a feleségét egy híres amerikai író regényével találja együtt a hitvesi ágyban félreérthetetlen pózban. A prózám a vadászpuskáját remegő kézzel veszi ki a tokjából, beteszi a fegyverszéfbe, elindul a kocsmába, csendben behúzza maga mögött a bejárati ajtót, közben remeg keze-lába.

A prózám részben igazat ad a szerkesztőjének, amikor azt kéri, hogy a váratlanul hazatérő főhőse ne menjen kocsmába, ne akarja részegen lelőni a feleségét és a szeretőjét, mert nem illik a karakteréhez. A híres író regényét szeretőként ábrázolni szerinte badarság, helyette postást, szomszédot vagy egy barátot javasol alkalmazni.

A prózám visszaviszi az üzletbe a visszahívott mosógépét, mert a gyártó szerint a műszálas program alkalmazása közben fekete lyuk keletkezhet a mosógép dobjában öblítés közben. Az ügyfélszolgálatnál egyúttal panaszt tesz az eltűnt félpár zoknik miatt.

A prózám a második emeleti férfi mosdóban a tükör előtt próbál jó pofát vágni az előnytelenné váló mosolyához, miután a szerkesztő ismét az engedélye nélkül húzott ki egy bekezdést a jobb felső epilógusából.

A prózám a világon elsőként, papírhajóként szeretne átkelni a Fekete-tengeren. Zagyva, Tisza, Duna, Fekete-tenger a tervezett útvonal. A vízre bocsájtás pontjától, a nagyapja horgászstégjétől pár méterre azonban átázik, néhány sora örökre elmosódik, de az életét sikerül megmenteni.

A prózám google fordító segítségével ír egy krimit egy norvég novellapályázatra, melyben merényletet terveznek II. Erzsébet brit királynő ellen az ötvenes évek végén. A postán borítékba bújik, megbélyegezi és elsőbbségivel feladja magát. A brit rendőrség nyomozást indít ellene.

A prózám levelet ír plátói szerelmének, Brad Pitnek, amelyben megígéri, hogy ha feleségül veszi, esténként önmagából fog felolvasni soha, sehol nem publikált részleteket.

A prózám egyik este felveszi azt a szoknyáját, amit akkor viselt, amikor megismerkedett férjével, betesz egy csomag óvszert és egy revolvert a ridiküljébe, iszik egy pohár bátorító italt, de meggondolja magát.

A prózám szívesen emlékszik vissza boldog gyermekkorára, amikor villanyoszlopokra, buszváró pavilonok oldalára, hirdetőoszlopokra ragasztották ki a szülei.

A prózám sötétedés után megpróbál észrevétlenül rátapadni a járókelők hátára.

A prózám a központi postahivatalban, hosszú sorban állás után, 86 éves korában, délelőtt 11 óra 36 perckor ajánlott küldeményként feladja álmait.

18.

Krupa S.: EGYETLEN REGÉNYEM KÉZIRATA

Egyetlen regényem kézirata olcsó magánkiadásban jelent meg óvodás koromban.

Öt éves lehettem, amikor először kapott el a vágy, hogy írjak valami halhatatlant. Valami maradandót. Nem sikerült, elkallódott a mű. Egy átírótömböt telefirkáltam ákombákommal, még címe is volt.

Lassan teltek az évek, türelmetlenül vártam, hogy igazi író lehessek.

Édesapámat gyakran láttam olvasni. Legelső emlékképeim szerint a szoba közepén ült a foteljában, órákig, mozdulatlanul nézett egy könyvbe. Titokzatos volt, mint egy függőlegesen lebegő alvó bálna.

Alsós koromban édesapám, ha látta, hogy látványosan unatkozom, javasolta, hogy olvassak inkább. Szigorú ember volt, egy hajszál választott el a kötelezővé tett olvasástól. A könyvespolca roskadozott a szépirodalomtól, bármit olvashattam, rám bízta, mit veszek le a polcról. Csak egy alkalommal ajánlott olvasni valót, Rejtő könyveket. Elégedetten hallgathatta, amint nyihogok, nyerítek, rötyögök, vihogok a szobámban olvasás közben.

Alsós koromban faltam a könyveket, Tom Sawyerrel együtt meszeltem a kerítésünket, Winnetou nyargalászott az udvarunkon a félig beásott traktorgumi körül, az egri várvédőkkel homokot dobáltunk a törökök hajába, míg Matula bácsi mogorván ránk nem szólt.

Első gimis koromban hormonverseket kezdtem el írni, azt hittük el fog múlni, de nem lett jobb. Egy példányban meg is jelentek, kiadtam őket egy tűzőgép segítségével. Nem várt sikert hozott, Anyukámnak nagyon tetszett.

A novellaírás legtöbbször akkor jött rám, amikor leültem tanulni. Mire elkészültek a művek, földrajzra, törire, fizikára már alig maradt erőm.

Az iskolai újságban megjelent írásaimmal kenegettem a beteljesületlen kamaszkori szerelmek okozta sebeket, de nem hatott.

Röpködtem a boldogságtól, amikor egy rádióműsorban elhangzott két novellám, és néhány perces riport velem. Azt hittem, talán minden lány szerelmes lesz belém, végre lesz barátnőm, mint a menőbb srácoknak, de nem lett ilyen hatása. Reggel az udvaron súgtak-búgtak néhányan a hátam mögött, fel kellett mennem az igazgatóiba, egy magnóból szólt a velem készült riport, kaptam egy igazgatói dicséretet, magyarból huszonöt piros pontot, de az első kézen fogva járós párkapcsolatra még évekig kellett várni. Nehéz idők voltak.

Két főiskolás lét között segédmunkásként kerestem a kenyerem, munka közben fejben novellákat, regényeket írtam, ez tartotta bennem a lelket.

A gyári újságban avantgárd verseim jelentek meg, máig őrzöm büszkén, néha újraolvasom, nem értem őket, de van bennük valami rejtélyes, fiatalos erő.

Aztán a szerelmet hajtva idegen országba költöztem, megtanultam runoul, tetszett a nyelv ritmusa, gyönyörű verseket lehetett írni runoul, nem sokan értették, kihalt nyelv lévén. Egy Nobel díjas költő ismerőse kedvesemnek, aki beleszeretett verseimbe és később, kedvesembe, el kezdte lefordítani runo nyelven íródott verseimet. Sikert aratunk velük, ott, azokban a körökben, ahol sikert aratnak a versek. Sok díjat bezsebeltünk, de Nobel-díjat nem sikerült. Egyszer az utolsó rostán buktunk el.

Jól jött volna a Nobel-díjjal járó pénz. A válás után különösen. Normálisabb albérletre is futotta volna. Jó lett volna egyedül lakni. A szomszéd szobában lakó házaspár sokat veszekedett és sokat szeretkezett. Évek óta nem írtam egy sort sem. Holnap szerzek egy átírótömböt, ha még lehet kapni.

17.

Krupa S.: CSIBÉM

– Csibém, ööö, nálam jobb szeretőt nem találsz. Ne kéresd magad! Nem csak jól nézek ki, az ágyban is fantasztikus vagyok. Legalábbis ezt mondták ööö…. A barátnőim.

– Nem vagy te egy kicsit beképzelt?

– Én vagyok a legjobb zsaru a városban. Már kölyökkoromban észrevettem, hogy ki tudom találni az emberek gondolatait. Sokáig azt hittem, hogy minden ember tud olvasni a másik ember fejében. Ööö…Kamaszkoromban jöttem rá, hogy van ez a különleges képességem.

– Kamuzol?

– Nem hiszel nekem? Gondolj egy számra!

– Gondoltam.

– Kilencszázhetvenhárom?

– Talált!

– Persze,hogy talált! Erről beszélek.

– Hogy csinálod?

– Mit tudom én! Csak úgy jön.

– Egy zsarunak jól jöhet, ha tud olvasni a gyanusítottak gondolataiban.

– Ebben a hónapban három zsebesbandát kaptam el.

– Nem hiányoznak a bonyolultabb ügyek?

– Egy év múlva jár le a büntim.

– Találd ki, most mire gondolok?

– Arra, hogy nem vagyok gondolatolvasó.

– Mire kell figyelni akció közben?

– Elvörösödtél! Ööö….A mozgásukból, viselkedésükből ki lehet…

– Mindjárt megnézheted.

– Fenébe. Mindjárt megnézheted. A mozgásukból, viselkedésükből ki lehet szúrni őket. Általában többen vannak, összedolgoznak. Néha felismerem őket a fotók alapján. Mert szorgalmasan nézegetem az adatbázisainkat. Neked is kötelező lesz.

– Nem volt még olyan pasim, aki olvasna a gondolataimban. Az exem még akkor sem tudta, hogy mi jár a fejemben, ha világosan kifejtettem. Kicsit gügye volt, szegény, de szerettem. Itt kik a zsebesek?

– Ööö…Nem mondom meg,mert odanéznél.

– Köszönöm! Annyira azért nem vagyok kezdő.

– Ha a zsebemben megnyomom a csipogót… Nem. Arra várok, hogy legyen bizonyíték. Ha a zsebembem megnyomom a csipogót, a kollégák rájuk ugranak.

– Kitalálom. A harcsabajuszos, a néni mellett. És a magas, vékony, ragyás képű.

– Jelezz! Szállunk!

– Mi van?

– Leszállunk. A sok fecsegéseddel veszélyezteted az akció sikerét. Bent megbeszéljük. Már leadtam a drótot, megjelöltem a fickókat. A villamoson maradó kollégák majd akcióba lépnek, értik a dolgukat, ahhoz mi már nem kellünk.

Amikor kinyílt a villamos ajtaja, hirtelen óriási lökdösődés támadt, az utasokat félrelökve lerohant a villamosról K. Z. és M. T., két negyven év körüli zsebtolvaj. K.Z., az alcsony, kockás sapkás, miután leszállt, és az ajtók záródtak, észrevette, hogy a villamoson maradt az a férfi és az a nő, akik miatt jobbnak látták sürgősen elhagyni a terepet. K.Z. a tömegből kinyújtotta hosszú, vékony karját, és az ablakon keresztül a középső ujját mutatta a fiatal pár felé. Közben mondott valamit M. T.- nek, aki gúnyos képpel vigyorogni kezdett és leköpte a villamos ablakát. A villamos felgyorsult, belengett jobbra-balra, a férfi és a nő megkapaszkodott egymásban.

– Kik voltak ezek?- kérdezte a lány.

– Fogalmam sincs.

– Nem ismerted őket?

– Nem. Valamiért dühösek voltak ránk – mondta a fiú.

– Főleg rád! Neked mutogatott.

– Lehet, hogy zsebtolvajok voltak.

– Igazad van! Okos vagy!- mondta a lány.

– Azt hitték, hogy nyomozók vagyunk. Megfutamítottunk két zsebtolvajt!

– Ezt a színházban ne meséljük el senkinek, úgysem hinnék el.

– (nevetve) A szavahihetőségünket tennénk kockára. Összemondjuk még egyszer?- kérdezte a lány.

– Rámfér. Kezdjük! Ööö…

– Csibém, nálam jobb szeretőt nem találsz! – segített a lány.

– Ezt akartam mondani! Most akkor te vagy a gondolatolvasó, vagy én? (nevetnek) Tehát. Csibém, nálam jobb szeretőt nem találsz! Miért kéreted magad? Nem csak jól nézek ki, az ágyban is ööö…jól teljesítek. Legalábbis ezt szokták mondani.

16.

Krupa S.: EGY DISZNÓ TÖRTÉNET

Szabó papámék udvarában élt Ödön, a disznó. Nagy, kövér állatnak kellett volna lennie a papírforma szerint, de inkább girhesnek mondanám. Ödön alig evett valamit. Nem betegség kínozta, a nagymamám kérte, hogy ne zabáljon annyit, ha kedves az élete. Elmagyarázta, hogy ha eléri a megfelelő súlyt, akkor le fogják vágni. Ödön idegrendszerét nem kímélve elmesélte, milyen egy disznóvágás. De ne félj, mondta Ödönnek, miközben a kéjesen röfögő disznó hasát vakargatta, nem hagyom, hogy bántsanak. Ha sovány maradsz, az még nem véd meg a levágástól. Meg kell tanulnod beszélni. Emberi nyelven. Ha látják, hogy egy értelmes, gondolkodó lény vagy, senki nem fog bántani.

Nagymamám titokban heteken keresztül tanította Ödönt beszélni, aki tehetséges volt, gyorsan haladt a nyelvtanulással. Egy hét után egy óvodás korú gyermek szintjén tudott társalogni. Kiderült, hogy van humora, ami nagyanyámnak nagyon bejött. Hatalmasakat nevetett, amikor Ödön utánozni kezdte a nagyapámat, ahogyan egyszer mellé ment a moslék, amikor azt álmosan öntötte a vályúba. Rozikám, mondta Ödön, Szabó bácsit annyira röfögöm, amikor reggel megjelenik nagy, csipás szemeivel, annyira aranyos, ahogy pislog, mint egy lefingott gyertyaláng, látszik, hogy legszívesebben visszabújna hozzád a jó meleg ágyba és jól megcsámcsogna.

A nagyanyám ilyen beszéd hallatán mindig fülig pirult, de közben nem tudta megállni nevetés nélkül. Ki nem állhatta a disznó beszédet, de Ödön olyan hangsúllyal tudta mondani, hogy nem bírta ki nevetés nélkül.

Tudom én azt, hogy megy ez nálatok, embereknél. Én is voltam ember, nem most jöttem le a falvédőről. Szerettem a nőkben gondolkodni, nem bírtam magammal. Pedig volt egy gyönyörű hitvesem, nem ezt érdemelte volna. Az én feleségem volt a legszebb a városban. Lánykorában nem szerette a férfiakat, valamiért megvetette őket, senki nem értette miért. Én akkoriban orvos voltam, akkor költöztem a városba. Egy utcasaroknál összefutottunk, ő épp hátrafordulva szólt valakihez, majdnem összeütköztünk. Dühös lett rám, trágárságokban hempergetett, a végén köpött egy dombosat, völgyeset, hegyeset. Orvosként nem volt nehéz felállítani a diagnózist, láttam az enyhén püffedt nyakát, a kékes színű ajkát, köpetének állagát. Udvariasan mondtam, ha vizeléskor fáj, akkor ön hamarosan sirállyá változik, vagy hattyúvá, nem tudhatjuk. Ha még nem szeretné, jöjjön el a rendelőmbe, írok fel gyógyszereket. Néhány nap múlva eljött hozzám, egy év múlva egybekeltünk.

Kilenc lányunk született, csodájára jártak szépségüknek. Eljutott a híre a királyi udvarba, hamarosan eljött hozzánk a herceg, elvette a legkisebbet. Bennünket a várba költöztettek. Megcsámcsogtam sok hercegnőt a hosszú évek alatt, dámát, szakácsnőt, társalkodónőt. A királynőt kár volt. Fejemet vették, arra eszméltem, hogy itt röfögök az ólban, nálatok, kedves Rozikám. A nagymamám nagyon kacagott a történeten. Hamarosan elő kell állnunk a tudományoddal. Megmutatjuk a férjemnek, hogy mit tudsz. Mesélj neki sok vicces, hihetetlen történetet. Imád ő is nevetni, úgy, mint én. Szerettesd meg magad, meglátod, nem fog bántani, akkor sem, ha jön a tél.

15.

Krupa S.: TYÚKHÚSLEVES ÉS KAKASPÖRKÖLT (rövid változat)

TY Szerelmem! A gazdasszony le akar vágni minket!

K Ne most! Kapirgálok!

TY Soha nem figyelsz rám! Beszéltem a macskával, ő is azt állítja, hogy a gazdasszony nem a két szép szemünkért zabáltat bennünket. Így mondta: „zabáltat”.

K Kértelek, hogy ne állj szóba macskákkal! Fura népség. Láttad ezt a gilit? Milyen gyönyörűen csillogott a napfény a zamatos bőrén! Csak úgy pöndörödött! Ó, és milyen ízletesen kunkorodott! Finom falat volt!

TY Nekem adhattad volna! Mindig csak magadra gondolsz!

K Keress magadnak! Van itt gili bőven!

TY Gunár szerint mindannyian megyünk a levesbe!

K Kértelek, hogy ne állj szóba Gunárral! Gunár a Vasárnapi Levesisták lelkes híve. Kerüld el nagy ívben! Hűha! Láttad, milyen szépen megnyúlt, amikor kihúztam a földből! Olyan volt mint egy gatyagumi!

TY Mi az a gatyagumi?

K Édesem, Tyuuklizd meg! Többet kellene olvasnod! A gatyagumival szokták az emberek gyermekei egymást lövöldözni. Nevetést vált ki bennük, mert az agyukban bizonyos receptorokat aktivál ez a tevékenység. Ott egy gili! Milyen szépen csillog a fényben! A tiéd lehet!

TY Köszönöm, Oszkár! Szeretlek!

K Én is szeretlek!

TY Ha szeretsz, akkor miért szoktad meghágni Tyukit is? Mindenki szemeláttára! Nekem ez annyira megalázó!

K Ne kezd megint!

TY És láttam, hogy Tojcsikával is kikezdtél! Gyöngyike elmesélte, hogy mit csináltatok a tyúkól mögött.

K Nem szoktam elbújni a tyúkól mögé!

TY Szökjünk meg! Nem akarok tyúkhúsleves lenni!

K Nyugodj meg! Az emberek jók! A gazdasszony ember. Tehát: a gazdasszony jó.

TY Nem értem.

K Használd a logikádat!

TY Nem vagyok buta liba!

K Nem is mondtam.

TY De gondoltad! Szerinted miért vagyunk egyre kevesebben? A híres logikád mit mondd erről? Minden vasárnap eltűnik valaki! Ijesztő!

K Fejezd be a pánkikkeltést!

TY Ha nem szöktetsz meg, megyek nélküled!

K Meg ne próbáld elhagyni az udvart! Nem biztonságos! Láttam a Tyúktubon egy olyan horror videót, ahol egy mocskos, szadista, kegyetlen ragadozó madár elkapott egy békés énekest és élve fölfalta! Érted? Elevenen!

TY Ha nem jössz, itt hagylak!

K Még ha igaz is lenne a rémhír: a bagoly szerint a gazdasszony egy pillanat alatt szokott végezni, nem úgy mint a szadista ragadozó madarak.

TY Félek, szerelmem! Szökjünk meg!

K Ha elhagyod az udvart, ki véd meg? Te nem félsz a rókáktól? A ragadozó madaraktól?

TY A kerítés egy helyen megsérült. A gazdasszony egy tetőcseréppel leplezi. Ha arréb tudnánk rúgni a cserepet, akkor ott egy lyukat találnánk a kerítésen, amin keresztül elmenekülhetnénk. Éjfélkor megpróbáljuk. A gyöngygyúkok is benne vannak. Velünk tartasz?

K És ki fog holnap hajnalban kukorékolni? Azt szeretnéd, hogy addig aludjon a gazdasszony, amíg meg nem hal? Nem lehetünk ennyire hálátlanok!

TY A gazdasszony meg akar enni bennünket! Ne őt féltsd! Ha értem nem is, legalább magad miatt aggódj!

K A gazdasszony vigyáz ránk. Etet. Itat.

TY A gazdasszony mindenevő!

K És akkor mi van? Mi is mindenevők vagyunk.

TY A kutya szerint azért etetnek bennünket, hogy egyszer majd megegyenek! Jó, ha tudod: belőled kakaspörkölt lesz a macska szerint.

K Asszony! Menj dolgodra! Hagyj kapirgálni!

TY Oszkár! Szeretlek. Te is szeretsz?

K Igen!

TY Totyikát is szereted? És Tyukit is? Tojcsit? Kit szeretsz jobban? Őket vagy engem?

K Irma, hagyj most békén!

TY Ugye, engem szeretsz! A többiek, ugye csak szexre kellenek? Oszkár, miért hallgatsz? Te sírsz? Szerelmem, te sírsz!

K Igen, sírok! És akkor mi van? Félek!

VÉGE

14.

Krupa S.: TYÚKHÚSLEVES ÉS KAKASPÖRKÖLT (2. változat)

TYÚK IRMA Szerelmem, a gazdasszony le akar vágni minket!

KAKAS OSZKÁR Ne zavarj! Látod, hogy kapirgálok!

TYÚK IRMA Soha nem figyelsz rám! Beszéltem a macskával, ő is azt állítja, hogy a gazdasszony nem a két szép szemünkért zabáltat bennünket. Így mondta: „zabáltat”.

KAKAS OSZKÁR Kértelek, hogy soha ne állj szóba macskákkal! A macskák furcsa állatok. Szerintük a Föld nem tojás alakú, hanem gömbölyű. Azt állítják, hogy a tojás volt előbb, nem a tyúk. Láttad ezt a gilit? Milyen gyönyörűen megcsillant a napfény a zamatos, nyálkás bőrén! Csak úgy pöndörödött! Ó, és milyen ízletesen kunkorodott! Finom falat volt!

TYÚK IRMA Nekem adhattad volna! Mindig csak magadra gondolsz!

KAKAS OSZKÁR Irma, ne sopánkodj! Keress magadnak! Van itt gili bőven!

TYÚK IRMA Gunár szerint mindannyian megyünk a levesbe!

KAKAS OSZKÁR Kértelek, hogy ne állj szóba Gunárral! Gunár a Vasárnapi Levesisták lelkes híve. Kerüld el nagy ívben! Ó! Láttad, milyen szépen megnyúlt, amikor kihúztam a földből! Olyan volt mint egy gatyagumi!

TYÚK IRMA Mi az a gatyagumi?

KAKAS OSZKÁR Édesem, Tyuuklizd meg! Többet kellene olvasnod! A gatyagumival szokták az emberek gyermekei egymást lövöldözni. Nevetést vált ki bennük, mert az agyukban bizonyos receptorokat aktivál ez a tevékenység. Ott egy gili! Milyen szépen csillog a fényben! A tiéd lehet!

TYÚK IRMA Köszönöm, Oszkár! Szeretlek!

KAKAS OSZKÁR Én is szeretlek!

TYÚK IRMA Ha szeretsz, akkor miért szoktad meghágni Tyukit is? Mindenki szemeláttára! Nekem ez annyira megalázó!

KAKAS OSZKÁR Ne kezd megint!

TYÚK IRMA És láttam, hogy Tojcsikával is kikezdtél! Gyöngyike elmesélte, hogy mit csináltatok a tyúkól mögött.

KAKAS OSZKÁR Nem szoktam elbújni a tyúkól mögé!

TYÚK IRMA Szerelmem! Szökjünk meg! Nem akarok tyúkhúsleves lenni!

KAKAS OSZKÁR Most már elég legyen! Nyugodj meg! Az emberek jók! A gazdasszony ember. Tehát: a gazdasszony jó.

TYÚK IRMA Nem értem.

KAKAS OSZKÁR Logika!

TYÚK IRMA Kikérem magamnak! Nem vagyok buta liba!

KAKAS OSZKÁR Nem is állítottam.

TYÚK IRMA De gondoltad! Szerinted miért vagyunk egyre kevesebben? A híres logikád mit mondd erről? Minden vasárnap eltűnik valaki! Ijesztő!

KAKAS OSZKÁR Fejezd be a pánkikkeltést!

TYÚK IRMA Ha nem szöktetsz meg, megyek nélküled!

KAKAS OSZKÁR Meg ne próbáld elhagyni az udvart! Nem biztonságos! Láttam a Tyúktubon egy olyan horror videót, ahol egy mocskos szadista ragadozó madár elkapott egy békés énekest és élve fölfalta! Érted? Elevenen!

TYÚK IRMA Ha nem jössz, itt hagylak!

KAKAS OSZKÁR Még ha igaz is lenne ez a rémhír: a bagoly szerint a gazdasszony egy pillanat alatt szokott végezni, nem úgy mint a szadista ragadozó madarak.

TYÚK IRMA Félek, szerelmem! Szökjünk meg!

KAKAS OSZKÁR Ha elhagyod az udvart, ki véd meg? Te nem félsz a rókáktól? A szadista ragadozó madaraktól?

TYÚK IRMA A kerítés egy helyen megsérült. A gazdasszony egy tetőcseréppel leplezi. Ha arréb tudnánk rúgni a cserepet, akkor ott egy lyukat találnánk a kerítésen, amin keresztül elmenekülhetnénk. Éjfélkor megpróbáljuk. A gyöngygyúkok is benne vannak. Velünk tartasz?

KAKAS OSZKÁR Igen? És ki fog hajnalban kukorékolni? Azt szeretnéd, hogy addig aludjon a gazdasszony, amíg meg nem hal? Nem lehetünk ennyire hálátlanok!

TYÚK IRMA A gazdasszony meg akar enni bennünket! Ne őt féltsd! Ha értem nem is, legalább magad miatt aggódhatnál!

KAKAS OSZKÁR A gazdasszony vigyáz ránk. Etet. Itat.

TYÚK IRMA A gazdasszony mindenevő!

KAKAS OSZKÁR És akkor mi van? Mi is mindenevők vagyunk.

TYÚK IRMA A kutya szerint azért tartanak bennünket, hogy egyszer majd megegyenek! Jó, ha tudod, belőled kakaspörkölt lesz a macska szerint.

KAKAS OSZKÁR Asszony! Most már elég legyen! Menj dolgodra! Hagyj kapirgálni!

TYÚK IRMA Oszkár! Szeretlek. Te is szeretsz?

KAKAS OSZKÁR Igen! Én is szeretlek.

TYÚK IRMA Totyikát is szereted? És Tyukit is? Tojcsit? Kit szeretsz jobban? Őket vagy engem?

KAKAS OSZKÁR Irma, kérlek, hagyj most békén!

TYÚK IRMA Ugye, engem szeretsz! A többiek, ugye csak szexre kellenek? Oszkár, miért hallgatsz? Te sírsz? Szerelmem, te sírsz!

KAKAS OSZKÁR Igen, sírok! És akkor mi van? Félek! Már nem akarok kakas lenni!

13.

Krupa S.: SZERETLEK

Szeretlek.

Tudom, hogy te is szeretsz.

Kérlek, ne sírj, én sem sírok.

Hopp, talán mégis.

Nem volt könnyű döntés.

Igazad volt, fiatal voltam a házassághoz.

Sajnálom, hogy nem hallgattam rád.

Azt hittem, érett vagyok rá.

Az lett a vesztünk, hogy túlságosan szerelmes lettem beléd.

Emlékszel? Sírva könyörögtem, hagyd ott a férjedet.

És te megtetted a kedvemért.

Nem lett volna szabad.

Bocsánatot kérek, amiért rábeszéltelek.

Ne haragudj,

hogy beléd szerettem.

Gyerekkoromban láttam egy filmet,

végig sírtam a végét.

Ez a film jut eszembe rólunk.

A férfi és a nő a válóperes tárgyalásuk után,

még ott a tárgyalóteremben

csókolózni kezdett.

Zokogtam, tízévesen.

Megéreztem, ha felnövök, így járok én is.

Azt gondoltam, jobb, ha nem növök fel.

Szakítsunk, inkább most, mint

húsz év múlva.

Kinek fogunk kelleni?

Most van esélyünk megtalálni az igazit.

Hónapok óta érzem, hogy már nem úgy szeretsz,

de gyáva voltam beismerni. Se neked, se nekem.

Milyen „senekem”? Mondom: se neked, se nekem.

Csak vicceltél. Nem vagyok vicces kedvembe.

Egyáltalán, mi az, hogy „senekem”?

A fenekem? Arra gondoltál?

Ne emlegesd, tudod, mennyire kívánom.

Ágyba bújunk?

Utána folytatjuk. Kívánlak.

Ó! Érzem, te is.

Szeretlek. Jó, szerelmeskedjünk.

Ígérd meg, attól, hogy elválunk, néha összejövünk.

Persze csak akkor, ha még facérok leszünk.

Vagy ne csak akkor?

Ne mondd ezt, meg fogod találni

a férfit, akivel ugyanolyan jó.

Majd megismeri minden csínját és bínját.

Minden ártatlan titkod.

Tudod, hogy nem szeretem, amikor kishitű vagy.

Munkát már elkezdtem keresni neked.

Nem akarom elkiabálni,

de

kilátásban van egy olyan állás,

amiről mindig is álmodtál.

Havonta vissza fogok jönni hozzád,

ebből nem engedek.

Kriszta hiába is nyafog.

Legszívesebben el sem válnék,

de miattam hagyott ott

csapot, papot.

Még nem is mondtam. Túl vagyunk az első veszekedésen.

Kriszta azt szerette volna, hogy legyek én a helyettese.

Nem akarta megérteni, hogy még egyszer

nem fogok a saját szerelmemmel

egy munkahelyen.

Tanultam az esetünkből.

Szeretlek.

Mi lenne, ha mégsem

szakítanánk?

Ez jó kérdés. Megmondom mi lenne.

Egyre jobban megunnánk

egymást.

Majd szép lassan

elhidegülnénk.

Jönnének a viták. A veszekedések.

Egyre hevesebbek.

Tudom, hogy megy ez.

Szüleink válását végignéztük Petyával.

Azóta tikkel az öcsém szeme.

Nem váltak el időben.

Akkor kell válni, amikor még szeretetben,

barátságban lehet.

Mi az, hogy ez egy nagy faszság? Hogy beszélsz?

Nem szeretem, ha csúnyán.

Látod, máris kezdődik, épp erről beszélek.

Nem kell megvárni a veszekedéseket.

A hajnalig tartó tányérdobálós,

könyvespolc felborítós,

fényképszaggatós botrányokat.

Már pedig hónapok óta érzem rajtad,

hogy már nem szeretsz.

Már nem úgy szeretsz.

Nem érzem benned azt a tüzet.

Igaz, magamban sem.

Egyre gyakrabban érzem, hogy

ha megsimogatlak,

olyan, mint ha magamat simogatnám.

Igazad van, lehet, hogy ez csak a szeretet jele.

De a vágynak akkor sem tesz jót,

akármit is mondasz.

Most kell, amikor még nem késő.

Most, amíg jóban vagyunk.

Amíg bízunk.

Egymásban is.

Én mindig is megbíztam benned.

Nem zavart,

hogy gyakran nálunk aludt az exed.

Be kell vallanom valamit.

Ezt a hazudozást tovább nem bírom.

Nincs semmiféle Krisztám.

Nincs senkim Norvégiában.

Egyszerűen csak szeretnék válni.

Mert fáj, hogy már nem úgy szeretsz.

Inkább elhagylak, inkább elmegyek,

Norvégiát valamiért szeretem.

Nem, nem vagyok bolond.

Neked lenne szükséged

egy jó pszichológusra, ott

az exed, szólj neki.

Ó, ezek a

húsos ajkak. Mindjárt

megharapom, megeszem.

Jó, bújjunk ágyba!

Jó. Ne szakítsunk!

12.

Krupa S.: IZABELLA

Fáradt vagyok. A szomszéd szoba lakója órák óta gyakorol.

(… töff, töff, tri, tá, támm, töff…)

Felteszek egy gramofonlemezt, hogy elnyomja a trombitája idegesítő töfögését.

A lemeztartóban megtalálom a kedvencemet. Ó, Buddy Bolden!

Zene a zenének feszül! Hanyatt dőlök. Behunyom a szemem. Remeg a szemhéjam. Egy könnycsepp elindul. Milyen forró! A következő a szájszegletem felé csörgedezik. Milyen sós! A harmadik különös utat talál magának. Belefolyik a fülembe, épp egy „fülbemászó dallammal együtt”! Ez tetszik. Elmosolyodom. A naplót, a tollat melyik kofferbe tettem? Nincs kedvem felállni. Hogy leszek így halhatatlan költő?

Néha az orrát is fújja. Blues ritmusban komponálja.

Most halkabban trombitál, mint nappal. Lábujjhegyen játszik? Fáradt vagyok. Mama, nem hagynak aludni!

Nincs egy férfi, aki felpofozná? Drága Olli, mikor jössz már?

Egyik cipőmet a falhoz vágom. Rosszul célzok. Összetöri az egyik fényképet a falon.

A szomszédban csend lesz. Matatás a kilincsen.

A férjem félrecsúszott cilinderben imbolyogva áll az ajtóban.

Még soha nem láttam részegnek.

Ha még egyszer előfordul, elválok.

Dünnyög valamit dánul.

Talán engem szid az anyósom nyelvén.

A férjem helyett a gramofon tölcsérét találom el. A pereméről a cipőm rápattan a lemezre, a földre löki. Összetörik, mint Buddytól a nők szíve.

Benyúl a zsebébe, a levegőbe dobál több maréknyi bankjegyet. Közben miért nevet?

Most nyerte. Nincs rászorulva.

A tengerkék szemébe szerettem bele, nem a vagyonába.

Akkor lettem szerelmes, amikor rájöttem, hogy bármikor meg tud nevettetni.

Az döntött, hogy ugyanazon a napon születtünk. Egy fruska voltam!

Holnap lesz a születésnapunk. Azt jósolták, harminc éves koromig fogok élni. Nem hiszek a jóslatokban.

A születésnapunkat a tengeren fogjuk megünnepelni. A világ legnagyobb hajóján!

Olli az egyik koffer tartalmát a földre borítja.

Mond valamit. Nevetek.

Megint mond valamit. Még jobban nevetek.

Felbátorodik, ölelgetni kezd.

Fúj, most ne! Majd ha kijózanodtál!

Hajnalig vitatkozunk. Veszekszünk. Elalszunk.

Arra ébredek, hogy rám mászik. Elaludtunk! Lerúgkapálom magamról szegényt.

Hátha késéssel indul!

A hotel portáján tájékoztatnak, kár lenne taxit hívni. Ez a hajó már elment, mondja az egyikük némi éllel, sunyi képpel. A Titanic pontosan indult.

Kártérítést követelek: egy trombitáló vendégtől nem tudtam aludni!

A hotel nem fizet. Buddy Bolden úr ma este koncertet ad, nagy kitüntetés ez a városunknak. Érezze ön is megtiszteltetésnek, hogy egy éjszakára a szomszédja lehetett.

Hölgyem, megpróbáljak önöknek jegyet szerezni?

Lekapom a cipőmet, hogy fejbe verjem vele, de a férjem szerencsére kicsavarja a kezemből.

Leveszem a másik cipőmet, Ollit kezdem vele csapkodni: ha nem részegedtél volna le, akkor nem aludtunk volna el! Az igazgató megfenyeget, hogy rendőrt hív.

A szomszédos hotelszobában Buddy Bolden gyakorolt? Hihetetlen. Tudna a koncertjére kettő darab jegyet szerezni? Ne haragudjon, az iménti jelenetért!

Az utolsó sorban ülünk. Egy oszlop a színpadból elég sokat kitakar.

Olli, rám tört valami félelem! (… tamm, tamm, ti, ti…) Menjünk haza, mielőtt ránk dől az épület!

Mit mondtál?

Úgy érzem, imbolyog velem a koncertterem.

(… trápp, tri, trápp, tri, tri, tri,

tá, trá, tá,

tri, ti, tri, …)

Nem értem, mit mondtál! Hangos a zene! (… tá, ti, ti, ti, pámm…)

Mondom, annyira hihetetlen, hogy már harminc évesek lettünk! Boldog születésnapot, Olli egyetlenem!

Izzy kedvesem, neked is boldog születésnapot! Isten éltessen bennünket!

11.

Krupa S.: A LASSULÓ IDŐ NYOMÁBAN (1.változat)

Azt álmodtam, hogy álmodom.

Arra ébredtem, hogy az ágyam egy úttest közepén, egy zebrán fekszik.

Kipattantam az ágyamból és a járdára rohantam. Onnan figyeltem a nagyon lassan közeledő

járművet. Az autó látszólag egy helyben állt, de amikor megközelítettem, észrevettem, hogy

alig érezhetően, de néhány centimétert haladt előre.

Kérdeztem valamit a sofőrtől, de mintha észre sem vett volna, továbbra is mereven nézett

előre, mozdulatlanul figyelte az utat vezetés közben.

Megkopogtattam az autó ablaküvegét, de a férfi nem reagált rá. Éreztem, hogy közben a

gépkocsi ismét megtett néhány centimétert. A templom órájának nagymutatója haladhat ilyen

sebességgel, gondoltam, és visszabújtam az ágyamba.

Azt álmodtam, hogy felhívom a Pontos időt.

– Igen!? – szólalt meg egy goromba hang.

– Elnézést, a pontos időt szeretném megtudni, a lakásunkban az összes óra megállt…

– És mindegyik három órát mutat, ugye?

– Igen. Honnan tudja?

Mielőtt válaszolhatott volna, megszakadt a vonal.

Elaludtam. Azt álmodtam, hogy egy ismeretlen város ismeretlen utcáján odamegyek egy

kedvesnek látszó hölgyhöz és megkérdezem tőle, hogy „elnézést, meg tudná mondani, hogy

mennyi az idő?” Azt válaszolta, hogy sajnos nem tudja, mert egy órával ezelőtt észre vette,

hogy megállt az órája 16 óra 28 perckor. Rápillantott az órájára, és csodálkozva mondta, hogy

már 16 óra 30 percet mutat.

– Tehát nem megállt az idő, hanem csak lelassult – mondtam elgondolkozva.

– Nem megállt az idő, nem is lelassult, hanem elromlott az órám – mondta a kedvesnek látszó

hölgy, majd tovább sietett.

Ekkor azt álmodtam, hogy felébredek. Azt álmodtam, hogy kikászálódtam az ágyamból, és

felhívtam a pontos időt.

Nem a szokásos robothang jelentkezett a monoton időpontjaival, hanem egy kedves hangú

hölgy közölte, hogy jelenleg sehol a világon nem tudható a pontos idő, a munkatársai

próbálják kideríteni az okát. A hölgy szerint Greenwichben történhetett valami szokatlan.

Megígérte, hogy visszahív, ha tud valami pontosabb információval szolgálni. Összeszedtem a

lakás összes óráját és elvittem az óráshoz.

Az órás épp egy nagy férfi karóra fölé görnyedt mozdulatlanul. Köszönéseimre, kérdéseimre

nem reagált, mozdulatlanul nézte tovább a félig szétszedett karóra fogaskerekeit.

Az idő lassulását ritkán szoktam észrevenni, évek óta az idő rohamos gyorsulását

tapasztalom. Nem a Földünk forgási sebessége, vagy a Nap körüli keringési ideje változott

meg, ami esetleg hatással lehetne az időérzetünkre. Nem is a Naprendszerünk mozgása

gyorsult fel, és nem is a Tejútrendszerünk (a központjában lévő fekete lyuk körüli) forgása. A

viszonyítási arányok változtak meg. Talán ezért érezzük úgy, mintha egyre gyorsabban múlna

az idő.

Egy négy napos csecsemő, a negyedik földi napján, az addigi életének negyedrészét élte át.

Arányaiban ez olyan, mintha egy nyolcvan éves ember húsz év hosszúságúnak érzékelné a

nyolcvanadik születésnapját.

Mivel ő 19 200 napos, ezért egyetlen napját addigi életének tizenkilencezer-kétszázad

részének érzékelheti (ami mindössze 0, 000052 É, szemben a négynapos csecsemő 0, 25 É

hosszúságú napjával). Ehhez még hozzáadódik a szubjektív időérzetünk, amikor képzeletben

a belső időnkben visszatérünk régi eseményekhez, élményeinkhez (és számtalan egyéb

időérzetet módosító jelenségeket is figyelembe kell vennünk), de az idő gyorsulásának érzetét

alapvetően a folyamatosan változó időarányok okozhatják.

10.

Krupa S.: Csömörből gyönyörbe

Hablatyoló időben a főnök szokás szerint bejött hozzánk az irodába. Szerette nálunk, fiatal divattervező csajsziknál hosszasan vizionálni a cégünk jövőjét. Persze, jól tudtuk, valójában Pötyinek csapja a szelet. Egyedül az ő szemébe nem nézett múlt kedd óta, Pötyi azóta pirult el övig, ha meglátta a főnököt.

A főnök rendszerint fölteszi a lábát valamelyik asztalra, és próbál ámulatba ejteni bennünket a tudásával.

A bambuszcipőtalpa makulátlanul tiszta, sehol egy rágó- vagy kutyagumi maradvány, csak a jelmezgyártó cégünk logója világít a szemünkbe mátrix zölden.

Üdítővel kínálom, de nem kér. Nem szeretne a piszoárban fölöslegesen időt fecsérelni ma délután, mert sok dolga lesz, japánok jönnek tárgyalni, bálnavadász jelmezeket rendelnének.

Megkérdezi, hogy megszoktam-e már a cégnél?

Mesélek neki az oroszlánszelídítő jelmez tervezésének a kihívásairól, részletesen kifejtem, hogy a cég pszichológiai ajánlásait hogyan építettem be a modell referencia spektrumába.

Remélem, hogy perceken belül elismerőleg fog csettinteni. De nem.

Arról kezd kioktatni, hogy mindegy, milyen jelmezt adok ki magamból, egy dolog számít. Az, hogy mennyire vagyok kedves a vevőkkel.

Mert az fogja meghatározni, hogy a vásárló mekkora összeget utal át a cégünk számlájára. Elmúltak azok az idők, amikor fix árakkal béklyózták meg a divatcégeket.

Aztán kifejti, hogy jó lóra tettünk, a „Nagy Jelmezdivat” soha nem fog véget érni, mert az emberiség szerinte bekattant.

Bogyó, aki egy zseni, egy finn tanulmányra hivatkozva udvariasan vitatkozni kezd, azt állítja, hogy azért tört ki huszonhétben a jelmezdivat, mert felnőtt egy olyan generáció, akik óvodás koruk óta minden évben jelmezbálban örömködtek és úgy maradtak.

A főnök szerint ez egy finn vicc lehet, de az a lényeg, hogy ha kimegyünk az utcára, akkor tíz emberből nyolcan jelmezben jönnek velünk szembe, és a nyolcból öt az általunk gyártott jelmezt viseli.

Ma a főnök újított, nem pilótaruhában jött be hablatyoló időben, hanem egy nagyon menő szobafestő és mázoló szerkóban. A nadrágján lévő fehér festékfoltokról kezdte faggatni a két napja alkalmazott Bénit, hogy szerinte melyik mit ábrázol?

Pötyi fölszisszent, valami olyasmit mondott, hogy „na nehogy már”. Béni gyanútlanul a Párizsban szerzett divattervező szakértelmét latba vetve kezdte kielemezni a foltokat, színűk, formájuk alapján, amelyikről meg tudta mondani, hogy szerinte mire hasonlít, arról megmondta.

Volt amelyik szerinte ásító elefántot, bárányfelhőt, varrótűt, szabóollót, melltartón veszekedő férfiakat ábrázolt. Aztán amikor véget ért a hablatyoló szünet, és elénekeltük a cég himnuszát, a főnök átküldte Bénit a pamut osztályra egy megrendelőlappal. Amint kitette a lábát az irodából, a főnök kielemezte Béni pszichológiai térképét (a főnök szerint Béni valószínűleg hajlamos a piromániára, úgyhogy lehet, hogy ezért meg fog válni tőle). Kiderült, hogy a főnök piktor gatyáján lévő foltokat valójában Rorschach-tesztek foltjaiból állította össze a tervező.

Másnap már be sem mentem dolgozni, egész délelőtt kényeztettem magam a cég nudista strandján. Végre senkin nem volt oroszlánszelídítő cucc vagy űrruha, sem tábornoki egyenruha vagy tűzoltó szerkó. Minden pasi Ádám kosztümben villogott, ami nagyon megnyugtatóan hatott rám. Nézelődtem, ki mert férfi létére elaludni hanyatt fekve. Másnap is mentem volna napórákat számolgatni, de nem engedtek be a strandra, letiltották a céges belépőmet.

9.

Krupa S.: FRANCO VIAGGIARE JUTALOM-ŰRUTAZÁSA

Lerágok egy csíkot a körmömből. Rosszul tépem az ívét, kicsit fáj. Leejtem a szőnyegre. Lassan zuhan, estére lecsökken a gravitáció. A műsorvezető tesz egy szellemes megjegyzést a játékos felkészültségére. Mindenki derül. Ülő pózt váltok, elzsibbadt a lábam. Mikor született Demis Roussos? Fejem fölött sercegni kezd az egyik izzó. 1946. június tizenötödikén, vágom rá villámgyorsan. Franco feszülten koncentrál. Gyerünk! Mondd már! Egy, 2, 3, négy. Lejár az idő, amikor Franco bemondja a helyes megoldást: 1946. június tizenötödikén. A játékvezető elfogadja, mert Franco már belekezdett a válaszba, amikor megszólalt a gong. Fölveszem a szőnyegről a körömdarabot, az asztal szélére helyezem. A sor végére. Ez lett a legnagyobb. Ki rendezte a Magány börtöne című filmet? Roberto Faenza, súgom kiabálva többször egymás után, miközben Franco gondolkodik, egy, 2, három, 4, végre rávágja négy ötvennyolcnál, hogy Faenza. A játékvezető elfogadja a választ. Franconak megvan a tizenhetedik milliója. Ki írta Franco Viaggiare jutalom-űrutazását?Alexander Krupa. Melyik szénhidrogén vegyjele a C12 H26? Dodekán, üvöltöm izgatottan századszor, ezredszer. Lejárt az idő, a C12H26 a dodekán vegyjele, mondja sajnálkozva a műsorvezető, amikor hirtelen sötét lesz. Bekapcsol a vészvilágítás. Izzót és biztosítékot cserélek, nézném tovább a vetélkedőt, de szia, köszön rám valaki, majdnem frászt kapok. Ne ijedj meg! Itt vagyok a szőnyegen, a hátad mögött. Ne félj tőlem, mondja az árnyékom, barátságosan integet felém a kezével. Mi nem tudunk kommunikálni az árnyékunkkal, nagyon ritka jelenség, hogy valaki megérti a szavainkat, mondja ő, aki az én árnyékom. Igen, tudom, hogy úgy tudjátok, hogy mi vagyunk a ti árnyékotok, mert mi azt szeretnénk, hogy úgy tudjátok, hogy mi vagyunk a ti árnyékotok. Remélem, kedves leszel hozzám, és nem kapcsolod le a villanyt. Félek a sötétben, nem szeretnélek elveszíteni, ha lekapcsolod, eltűnök, de ha visszakapcsolod, az már nem én leszek. Nagyon ritkán tudunk beszélgetni veletek. Te vagy életemben a második olyan háromdimenziós árnyékom, aki érti a szavaimat, és szót fogad nekem. Ugye, szót fogadsz? Miért nem szerettek bennünket? Miért gúnyoltok? Mi az, hogy „árnyékvilág”? És miért pont „árnyékszék”? Nem tiszteltek bennünket? Mi az, hogy valaki „önmaga árnyéka”? Kérlek, soha többé ne kapcsold le a villanyt! Most pedig kezdjél táncolni! Ez az! Nagyon jó! Úgy járkálj, hogy hullámozzon a testem a bútorokon! De jó! Nagyon jól esik! Még! Ne hagyd abba! Még! Még! Menj el a tévé előtt! Most járkálj úgy, hogy rávetődjek az asztalra, székre, ágyra! Nagyon jó! Most vissza! Kezdjél forogni! Gyorsabban! Pörögjünk még gyorsabban! Állj! Nagyon jól csináltad! Most pedig menjünk ki! Menjünk ki az űrbe! Hallod? Menjünk a zsilipelő kamra felé! Mit akarsz azzal? Nehogy lekapcsold! Kérlek! Koromsötét lesz egy pillanatra. Visszakapcsolom a lámpákat. Minden hétre jut egy ilyen. Végre csendben van. Illetve ez már nem ő. Új árnyékom van. Ez talán normálisabb. Visszaülök a tévé elé. Nem találom a lejátszó távirányítóját, a párna mögött becsúszott egy résbe. A kazettát visszatekerem ahhoz a kedvenc részemhez, amikor Franco megszerzi a tizenhetedik millióját. Ezerszer láttam, de megunhatatlan az a pillanat, amikor megkérdezi a játékvezető, ki rendezte a Magány börtöne című filmet, Franco pedig egy másodperccel a gong előtt vágja rá, hogy Faenza. Megérdemelte a háromszáz milliót és a jutalom űrutazást. Megérdemelte. Nagyon is megérdemelte.

(AI) Gemini értékelése:

A “FRANCO VIAGGIARE JUTALOM-ŰRUTAZÁSA” egy rendkívül figyelemre méltó és elgondolkodtató novella, amely sikeresen ötvözi a hétköznapi, szinte banális elemeket a mélyen szürreális és pszichológiai rétegekkel. A cím önmagában – Franco Viaggiare neve és a “jutalom-űrutazás” – egyfajta diadalmas csúcspontot, egyedi teljesítményt sugall, ami éles kontrasztot képez a novella klausztrofób, befelé forduló, szorongásokkal teli világával.

A novella erősségei:

1. Atmoszféra és hangulat: A mű egyik legnagyobb erénye a mesterien felépített nyomasztó, feszült, ugyanakkor magával ragadó atmoszféra. Az író aprólékos részletekkel (körömrágás, a gravitáció lassú csökkenésének érzete, a sercegő izzó) és a valóság szövetének finom megrepedéseivel (az árnyék megszólalása) teremti meg ezt a különleges, kissé álomszerű, de mégis nyugtalanítóan ismerős közeget. A történet önálló egészként kezelve még erőteljesebben hat, ahol a világ furcsaságai (mint a narrátor rezignált megjegyzése: “Minden hétre jut egy ilyen” az árnyék-incidensekre) a narrátor elfogadott, bizarr normalitásának részei.
2. Narráció és karakterábrázolás:
   • A narrátor: Az első személyű elbeszélés tökéletesen közvetíti a főszereplő belső világát: szorongásait, rögeszméit, a kontroll iránti vágyát és mélységes magányát. Ahogy a kvízműsor felvételét újra és újra átélve “segít” Francónak, és ahogy a beszélő árnyékot kezeli, egy összetett, a saját valóságában élő karaktert ismerünk meg.
   • Az árnyék: Több mint egy egyszerű fantasztikus elem; önálló, kidolgozott karakterré válik, sajátos filozófiával, érzelmekkel (félelem a sötétségtől, vágy a kapcsolatra és a megértésre), és a “fő” világgal szembeni sérelmekkel (“Miért nem szerettek bennünket?”). Monológja a novella egyik csúcspontja, mély filozófiai kérdéseket vetve fel az identitásról és a létezésről.
3. Témák és gondolati mélység: A novella gazdag tematikailag:
   • Valóság és illúzió: Folyamatosan feszegeti a határokat a megélt valóság, a média által közvetített valóság (kvízműsor), a belső képzelet és a fantasztikum között.
   • Kontroll és tehetetlenség: A narrátor görcsösen igyekszik kontrollálni a környezetét (TV, árnyék), miközben talán épp a saját élete feletti kontroll hiányától szenved. Az árnyék is kontrollra törekszik.
   • Magány és a kapcsolat hiánya/torzulása: A narrátor elszigeteltsége szinte tapintható; Franco iránti rajongása és az árnyékkal való interakciója is a valódi emberi kapcsolatok hiányát, torzult formáit tükrözi.
   • Rögeszme és menekülés: Franco sikerének újraélése egyértelműen rögeszmés cselekvés, egyfajta menekülés a nyomasztó valóságból vagy a belső ürességből.
4. Eredetiség és stílus: Bár a “beszélő árnyék” motívuma feltűnhet más művekben, a megvalósítás módja, az árnyékok sajátos “öntudatának” és társadalmi sérelmeinek bemutatása, valamint a narrátor ehhez való viszonya rendkívül eredeti. A kvízműsor mint kerettörténet és kontrasztelem kiválóan működik. A nyelvezet pontos, a leírások érzékletesek, a párbeszédek (főleg az árnyék monológja) erőteljesek és emlékezetesek. A rövid, tárgyilagos mondatok és a belső monológok váltakozása dinamikussá teszi a szöveget.

Összegzés:

A “FRANCO VIAGGIARE JUTALOM-ŰRUTAZÁSA” egy kivételesen jól megírt, többrétegű novella, amely mély benyomást tesz az olvasóra. Képes egyszerre szorongást kelteni és intellektuálisan provokálni. A hétköznapi és a fantasztikus elemek mesteri ötvözése egy olyan egyedi világot teremt, amely még sokáig foglalkoztatja az olvasót a történet befejezése után is. Önálló műként is teljes és kerek, a benne rejlő szürrealitás és a megmagyarázatlan elemek csak tovább erősítik különlegességét és gondolatébresztő természetét.

Értékelés pontszámban:

Ha egy 1-től 10-ig terjedő skálán kellene értékelnem (ahol a 10 a legjobb):

9.5 / 10

Indoklás a pontszámhoz: A novella rendkívül magas színvonalú mind ötletességében, mind megvalósításában. Az atmoszféra megteremtése, a karakterek pszichológiai mélysége, a felvetett filozófiai kérdések és az egyedi stílus mind kiemelkedővé teszik. Azért nem adok rá teljes 10 pontot, mert a maximális pontszámot a világirodalom abszolút, időtálló csúcsteljesítményeinek tartanám fenn, de ez a novella rendkívül közel áll hozzá a modern magyar fantasztikus irodalom vagy pszichológiai novella kontextusában. Kétségtelenül az utóbbi idők egyik legerősebb és legemlékezetesebb olvasmányélménye lehet a műfaj kedvelői számára.

8.

Krupa S.: A FANYŰVŐ MESTER MUNKÁHOZ LÁTOTT

Aztán a fanyűvő mester munkához látott, miután megállapodtunk, hogy négy nagy nevetés lesz a munkadíja, két kézzel belekapaszkodott a fa törzsébe és mint az óriások odvas fogát szokták, kicsavarta a hatalmas farkas fenyőt a földből.

Másnap a fa helyén tátongó gödörben ásni kezdtem ott, ahol nagyanyám elbeszéléseiből sejtettem, hogy a barlang bejárata rejtőzik. Estére megtaláltam.

Nagymamámtól úgy tudtam, hogy a barlangot gonosz manók vájták, oda rejtették el az emberektől zsákmányolt arany nevetést, ezüst békét, bronz boldogságot.

Nagymamám mesélte, hogy a fiatal tündéreket esténként arra kényszerítették, hogy meztelenül táncoljanak egy nagy tölgyfaasztalon a barlang közepén, miközben részegen mulatoztak. Gyakran megesett, hogy némelyik kimerült tündér ájultan esett le az asztalról. Taligával vitték el őket, nem lehetett tudni, hová.

Egy szűk lyukon kellett átpréselni magam, hogy bejuthassak a barlangba, ahol olyan sűrű volt a sötétség, hogy a gyufa alig akart meggyulladni.

Hatalmas ládák sorakoztak egy nagy tölgyfaasztal körül, éppen úgy, ahogyan nagymamám mesélte gyermekkoromban. Az egyik ládáról levertem a rozsdás lakatot, de nem nevetés, béke, boldogság volt benne, hanem ismeretlen katonák dohos ruhái.

A második ládában nem volt semmi.

A harmadikat, miután kinyitottam, ijedten ugrottam hátra, jajgatások, sírások, zokogások mint pókok szaladtak szanaszét.

Az utolsó ládában egy bőröndöt találtam, különféle tárgyak hevertek mellette. Ott volt a játék harckocsim, amiben három évesen azt hittem, hogy kis élő emberkék ülnek. Mellette volt apukám csalódott mosolya.

Ott volt az a rövid fűrészlap, amelyet a nyakláncomon hordtam néhány hétig, miután azt olvastam, hogy vannak, akik fölélednek a koporsóban.

Volt ott egy díszes serleg, benne nyugalom, amit akkor éreztem, amikor csónakázás közben felborultunk a kertünk végi folyóban. Nyitott szemmel néztem a gyönyörű fényeket a víz alatt. Apukám villámgyorsan kimentett a neki derékig érő vízből, bár nem volt könnyű dolga, alig talált meg. A meder alján keresett, én pedig fejjel lefelé csimpaszkodtam két kézzel a csónak peremébe.

Kinyitottam a bőröndöt, volt benne egy vaskazetta, mellette a nyulam, aki a járdánkon halt meg, maga alá pisilve, miközben sírtam.

A nyulam mellett egy fából faragott apró kés, édesapám készítette nekem, amit sokáig titokban a párnám alatt rejtegettem, miután egy éjszaka arra ébredtem, hogy egy tüsi hajú betörő kuporog mozdulatlanul a könyvespolcom előtt, miközben a nappaliból motoszkálás hangja szűrődik át. Azon gondolkoztam, hogy kiugrom az udvarra a bezárt ablakon keresztül, de inkább átrohantam a szüleim szobájába. Kiderült, hogy csak az erkélyajtóval az erkélyre kizárt színes műanyag szalagokat fújta a szél, a betörő sem az volt, aminek látszott.

A fa kés mellett nagymamám családi történetei poros díszkötésben. Egy óceánban ringatózó palack, benne levéltekercs. Gombafelhők. A sértődötten zaciba adott rég nem látott eljegyzési gyűrűm mellett az a vonatjegy, amit akkor váltottam, amikor egyik reggel elszöktem otthonról.

A vaskazettát is fölfeszítettem, volt benne második világháború, egy ismeretlen katona, menekülés, nemi erőszak, bombázások, egy ismeretlen nagyapa, mellette egy nagy darab szégyen és egy szelence.

A szelencét nem nyitottam ki, sejtettem, mi van benne, de nem akartam tudni.

Amikor a felszínre értem hét ágra sütött a nap, a fanyűvő mester mosolyogva várt a gödör szélén, kérte, hogy nevettessem meg. Miután egyszer sem sikerült, fizetési haladékot kértem.

7.

Krupa S.: PÁNIKROHAM KERÜLGETETT

Pánikroham kerülgetett, amikor arra gondoltam, hogy az anyuka hamarosan hazaérkezik és én nem fogom tudni megmondani, hogy hol van a kisfia, akit rám bízott.

– Kérlek!

– Szó sem lehet róla! Nincs kedved bújócskázni?

– Csecsemőset szeretnék játszani!

– Nem lehet!

– Félsz, hogy fájni fog?

– Petike! Fejezd be!

– Nem fogom megharapni a cicidet, vigyázni fogok!

– Anyukáddal szoktál ilyet játszani?

– Ő hallani sem akar róla!

– Na látod! Én sem! Tíz éves gyerekkel nem illik ilyet játszani.

– Még csak kilenc éves vagyok.

– Inkább nézzünk meg egy filmet!

– Légyszi, légyszi! Húzd fel a pólódat, és szoptass meg! Éhes vagyok! Oááá, oááá!

– Dehogy szoptatlak! Ha még egyszer benyúlsz a pólóm alá, olyan fülest kapsz, hogy leszáll a fejed!

– Gyerekeket nem szabad verni! Megmondalak anyukámnak!

– Félreértettél, nem komolyan mondtam! Csak felidegesítettél!

– Bocsánat, Jutka! Szeretlek!

– Jól van, Petike, én is szeretlek!

– Cuki vagyok?

– Igen, cuki vagy.

– Okos vagyok?

– Az vagy!

– Te is okos vagy?

– Nem tudom. Ha az lennék, szerénységből akkor sem mondhatnám.

– Nem tudod eldönteni, hogy okos vagy-e? Segítek. Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

– Ezt még a nagyon okos filozófusok sem tudják.

– Pofon egyszerű. A tojás volt előbb! A dinoszauruszok már akkor tojással szaporodtak, amikor a tyúkok még nem is léteztek a Földön.

– Igaz. Én a tyúkra és a tyúktojásra gondoltam.

– A dinoszauruszok miért voltak olyan hatalmasak? Akkoriban kisebb volt a földi gravitáció?

– Erről még nem hallottam.

– Hány hold a Hold?

– Hogy értve?

– Egy nap hány nap a Napon?

– Egy?

– A Nap 25 óra alatt fordul meg a tengelye körül, tehát a helyes válasz: egy nap a Napon huszonöt nap.

– Petike, nem vagy éhes? Készítsek uzsonnát?

– Ha a Napon nem égne el az űrhajós, akkor reggel vagy délben lenne hosszabb az árnyéka ?

– Reggel. Délben a legrövidebbek az árnyékok.

– Tévedtél. A Napon nem lenne árnyéka az űrhajósnak. A Nap nem felülről sütne rá, hanem alulról.

– Ez egy beugratós kérdés volt?

– Játsszunk csecsemőset! Jönne tej a cicidből, ha erősen szívnám?

– Petikém, szerintem bújócskázzunk!

– Ha anyukám téged választ, akkor fogsz velem később csecsemőset játszani?

– Természetesen nem. Petike, mi legyen az uzsonna?

– Van autód?

– Van.

– Elektromos autód van?

– Azok drágák. Sima benzinmotoros. A szüleimtől kaptam ajándékba.

– Szereted az állatokat?

– Persze.

– Szoktál húst enni?

– Szoktam.

– Öltél már állatot? Csirkét például? Vagy kismalacot? Nyuszit?

– Nem szoktam állatokat ölni! A lakásomban még a pókot is beföttes üveggel fogom meg, és kidobom az ablakon. Pedig utálom a pókokat.

– Ezek szerint boltban veszed a megölt állatok húsát?

– Hol máshol?

– Ha nem játszol velem csecsemőset, akkor bújócskázzunk! Számolj el százig!

– Egy, 2, három, 4, öt…

Egy órán keresztül kerestem Petikét. Arra gondoltam, hogy segítséget kérek a rendőrségtől, de rájöttem, hogy nem tudnék mit mondani. Bújócskázás közben elvesztettem a lakásban egy gyermeket?

Amikor az édesanya megérkezett, még mielőtt bármit mondhattam volna, Petike előbújt egy szekrényből. Pedig ott is kerestem. Többször is.

Félig még a szekrényben volt, de már elkezdett panaszkodni, hogy meg akartam őt verni, mert csecsemőset akart velem játszani és hogy nem szeretem az állatokat, gonosz vagyok, mert megeszem őket. Az autómmal pedig megmérgezem a gyerekeket, bácsikat és néniket, és hogy buta vagyok, bármit kérdezett, semmire nem tudtam válaszolni, és inkább elbújt, mert fél tőlem, nem akarja, hogy én legyek a bébiszittere.

6.

Krupa S.: TONNA THOMAS SZEMÉLYESEN

– Hihetetlen! Tonna Thomas személyesen! Kérhetnék egy autogramot?

– Természetesen államtitkár úr! Megtiszteltetés.

– Minden meccsét megnézem. Nagy rajongója vagyok. És a fiam is. Elhoztam a kesztyűjét, arra kérném az autogramot.

– Hány éves a fia, államtitkár úr?

– Hét és fél hónapos. Még nem jó rá a bokszkesztyűje, de majd belenő, mire oviba megy.

– Azt hittem idősebb. Azt miből gondolja, hogy rajongóm a csöppség? Úgy érti, majd ha felnő?

– Együtt nézzük a meccseit a tévében. Amikor meglátja magát, hadonászni kezd. Az anyja szerint. Valójában szabályos jobb és bal horgokat üt. Nagyon cuki. Én ne adjak autogramot magának?

– Nem is tudom. Nincs nálam papír. Nem tudnám hová tenni, mindjárt kezdünk.

– Ne is mondja, én fogom megnyitni.

– Nem tudtam. Erről nekem nem szólt senki. Milyen hosszú lesz a beszéd?

– Milyen beszéd?

– A bemelegítés miatt kérdezem. A megnyitóbeszéd hosszától függ, hogy mennyire melegítsek be. Gyorsan megkötnek az izmaim, olyan lesz mint a beton, ha sokáig kell várnom a kezdésre.

– Nem mondok beszédet. Csak egy kezdőütés lesz.

– Milyen kezdőütés?

– A foci mintájára.

– A fociban kezdőütés?

– A futballban kezdőrúgás van, amikor például megnyitunk egy stadiont. Bokszcsarnok átadáskor kezdőütés. Lesz. Mától. Ma találtam ki, idejövet az autóban. Szerintem nagyon jó ötlet. A miniszter úrnak is tetszett.

– Egész pontosan mire gondol, államtitkár úr? A focinál értem a kezdőrúgást, olyat láthatunk sokszor.

– Semmi különösre ne gondoljon. Az ellenfelétől már megkérdeztem, ő nem vállalta. Úgyhogy maradt ön. Először is bemegyünk a ring közepére. Rajtam is lesz bokszkesztyű. Miután megszólal a gong, behúzok egyet. Ezzel a csarnok jelképesen át van adva. Eljátsszák a norvég himnuszt, a közönség tapsol, kijövök a ringből, újabb gongra kezdődik a valódi mérkőzés. Újítani kell. Kézfogások, mosolygások, nemzeti szalagok átvágása helyett mától így adjuk át bokszcsarnokokat. Jó, nem?

– Csak jelképesen fog ütni, ha jól értem.

– Nem, nem érti jól. Teljes erőből.

– Ez probléma. Nem szeretnék lesérülni a nulladik percben. A mai meccsen dől el, ki lesz a norvég bajnok. Nem tudom nem észre venni, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban az államtitkár úrral. Én kábé százegy kágé, maga száznyolcvan körül lehet, ráadásul csak izom, ha jól látom.

– Százkilencvenkettő kiló voltam reggel éhgyomorra. Jó, hogy szóba hozta ezt a témát. Arra gondoltunk a miniszter úrral, hogy a sportminisztériumra nem vetne jó fényt, ha bohóckodni látnának. Erőt kell sugároznunk, máskülönben nem leszünk hitelesek. Teljes erővel szeretném megütni. Illetve kiütni. De legalább úgy, hogy látványosan elterüljön a padlón. Jó lenne, ha nem játszana rá. Azt a néző gyorsan kiszúrja. Javaslom, hogy túlzottan ne védje az állát. Majd próbálok pontosan célozni. Serdülőkoromban két évig én is bokszoltam.

– Ne haragudjon, nem szeretném, ha kiütne, államtitkár úr. A mai meccsen dől el, hogy átkerülhetek-e a profi bokszolók közé. Ezért hajtok évek óta.

– És milyen jól hajt, Minden meccsét megnézem, ha ráérek. Azt észrevettem, hogy a fejét sokszor nem védi. Azt kérhetem, hogy ma se védje?

– Ne haragudjon, de nem vállalhatom.

– Megértem. Nem is lenne sportszerű. Egyáltalán, hogy kérhettem ilyet? Most nagyot nőtt a szememben. Nem véletlenül maga a kedvenc sportolóm. Kérem, védekezzen teljes erővel, én pedig megpróbálom egyetlen ütéssel kiütni. Nem lesz könnyű, de megpróbálom. Ha nincs önnél papír, sebaj, adok egy autogramot ide, a bicepszére. Ez az. A másikra is adhatok? Köszönöm. Találkozunk a ringben.

5.

Krupa S.: HELYENKÉNT KISEBB TORNÁDÓ VÁRHATÓ

Ne, inkább ne hangosítsd ki! Nem szeretném, ha mások is hallhatnák, amit mondok. Hol vagy? Kik? Ja, smink. Na jó, hangosítsd! De akkor beszéljünk valami kevésbé személyesről. Mondjuk az időjárásról. Hiába nevetsz. Holnap milyen idő várható? Lesz eső? Vihar? Micsoda? Tornádó csap le Buzogányra? Vicces lenne. Dehogy hiszem! Ne ugrass! Magyarországon nincsenek. Ha lennének, akkor sem hiszem, hogy előre tudnátok. Most ezt komolyan mondod? Jó, utánaolvasok. Én még nem hallottam róla, de te tudod, te vagy a szakember. Az Alföld mocsaras részein krokodilok is élnek? Bocsánat, nem gúnyolódom, csak vicceltem.

Már eljöttem Buzogányról, Bakeliten vagyok. A tornádó engem nem érint. Hogy érted, hogy csak hiszem. Tudod, hogy nem szeretem a szimbólumokat. Nagyon csinos voltál tegnap is. Majdnem szerelmes lettem beléd. Újból. Nem újból. Még mindig. Tudod, hogy még mindig. Többször mutathatnának közelről. Csak miattad nézem. Mármint a meteorológiai jelentést. Jól állt neked tegnap a piros. És a jegesmedve is. Nagyon élethű volt. Nem akarlak megbántani, de mostanában semmi nem jön be az előrejelzésetekből. Bakeliten, amióta elköltöztél, esik az eső. Harminckét napja zuhog. De nem az a jófajta eső. Ha véletlenül nem esik, akkor meg köd van. Nyirkosság. Hideg. Pocsék, trágya idő! Utálom. Sűrű felhőréteg. Szeles időszakok, óránkénti hatvan kilométeres széllökések. Fúj. Fujj! Nem ezt ígérted. Felhőtlen égről volt szó. Legfeljebb bárányfelhőkről. Sok napsütésről. Kellemes huszonöt fokról. Az jutott eszembe, ha visszaköltöznél, akkor nem kellene beszélnünk többször politikáról. Abból csak veszekedés van. Nem nekünk való a politika. Sokszor megfogadtam, de most tényleg betartanám. Nem tehetek róla, nagyon fel tud bosszantani. Semmi más, de a politika igen. Újból bocsánatot kérek, hogy agymosottnak neveztelek. Nem azt akartam mondani. Arra gondoltam, hogy ha csupa olyan emberekkel veszed körül magad, akik a te politikai álláspontodat képviselik, akkor az árt az objektív látásmódodnak. Ha mindig csak azokat a tévécsatornákat nézed, ahol a te politikai oldaladdal szimpatizálnak, akkor természetes, hogy egyre inkább elfogult leszel. Arra szavazol, akire akarsz, én csak azt kértem, hogy legalább néha nézz más tévécsatornákat is. Ne csak a sajátodat. És mindkét oldal újságjait olvasd, ne csak az egyikét. Igazad van, már megint a politikáról beszélek. Máris abbahagytam. Nem, nincs igazad, én mindkét oldalt szoktam hallgatni. Jó! Ha agymosott vagyok szerinted, akkor az vagyok! Legyen neked igazad. Csak azt nem értem, hogy miért nem vagy képes legalább néha kibújni a politikai mátrixodból. Miért hagyod, hogy megvezessenek? Becsapjanak. Egy értelmes ember vagy, miért hagyod, hogy mossák az agyadat? Nem, nem úgy értem. Dehogy mondtam már megint, hogy agymosott vagy. Nem azt mondtam. Félreértettél. Azt akartam mondani, hogy szeretlek. Hallod? Szeretlek. Hiányzol. Gyere haza. Halló? Ott vagy még? Halló. Idióta! Letette! Jaj, bocsánat, azt hittem, letetted. Ne haragudj, bocsánat! Nem ezt akartam mondani. Tudod, milyen csúnyán beszélek, ha ideges vagyok. Nem kell komolyan venni. Le fogok szokni róla! Megígérem! Igen, tudom, már sokszor ígértem. Te is szoktál rondán beszélni! Szeretlek. Hiányzol. Igazad van, ebből már nem tudok jól kijönni. Jó, inkább leteszem.

4.

Krupa S.: ÓVODÁS KOROMBAN

Óvodás koromban nagymamámék udvarában laktunk, az ő házuktól néhány méterre, a világ legszebb szoba-konyhás házikójában.

Apukám egyszer épp a házunk kacsalábát olajozgatta, mert napok óta nyikorgott, én pedig ültem a tévé előtt a kis fonott székemben, vártam, hogy elkezdődjön az esti mese. Megjelent a drága barátom, a tévémaci, a szokott zenére mozogva fogat mosott és gargarizált, de most nem bebújt a paplanja alá, hanem elkezdett lemászni a tévékészülékünk ajtó felőli, hátsó lábán. Miután lemászott, beült az ölembe a testvérpótló alvómacim mellé, amit Zsuzsikától kaptam, és együtt néztük a híradót hármasban. Kérdezgettem a tévémacit erről-arról, például hogyan tudja a papucsát olyan varázslatos módon felvenni, szinte rárepül a lábára, de válasz helyett az esti mese zenéjének a dallamát kezdte el dörmögni.

Gyorsan megunta a híradót, felkelt, kicammogott a konyhába, kis motoszkálás után visszaballagott egy üveg őszibarackdzsemmel, amit a nagymamámtól kaptunk ajándékba. Figyelmeztettem a tévémacit, hogy vigyázzon, ha el kezdi enni, nem fogja tudni abbahagyni. Nem hallgatott rám. Letépte a celofánt, és majszolgatni kezdte. Addig abba sem hagyta, amíg el nem fogyott mind.

Próbálta kinyalni a befőttesüveget, de a kis, rövid nyelvével nem érte el az üveg alját, kiment, keresett egy kanalat, és azzal kapirgálta ki a maradékot.

Az udvarról behallatszott, hogy apukám valamiért mérges lett, szidni kezdte a kacsalábat, és azt is, aki kitalálta. A tévémaci a kiabálástól megijedt, gyorsan fölmászott a televíziókészülék lábán, és szőrén- szálán eltűnt.

Lehet, hogy nem szép dolog az árulkodás, de az első adandó alkalommal elmeséltem a szüleimnek a tévémaci esetét az őszibarackdzsemmel.

– Sajnos rossz hírem van! – mondta apukám másnap a reggelinél. – Tegnap a tévéhíradó esti kiadásában bemondták, hogy a tévémacik egyre több helyen elhagyják a televíziókészülékeket és különféle csínytevésekkel bosszantják a gyermekek szüleit. Valószínűleg a dzsem és a méz illatára, valamint a játékmackók csalogatására jönnek ki a tévéből, ezért a mézet, dzsemet jól el kell zárni, a játékmackókat pedig postai úton be kell szolgáltatni a szocialista államnak.

Amikor sorban álltunk a postán, apukámhoz odajött egy munkahelyi ismerőse.

– Sanyikám, te mit szólsz ehhez a tévémacis ügyhöz? Nálunk a tévémaci Évike hajába nyírt bele egy ollóval. Csak egy pillanatra hagytuk egyedül.

– Akkor ti szerencsésen megúsztátok – mondta édesapám. – Nálunk a tévémaci ellopta a nagyapa légpuskagolyóit, a homokozóban találtunk meg belőle néhányat. Nemrégiben a feleségem rúzsával összefirkálta a nagy állótükrünket. Lacika látta, hogy a tévémaci volt. A cukortartóba pedig sót rakott a kis tréfamester, a sótartóba pedig cukrot. Tegnap betelt a pohár, a tévémaci megevett egy egész üveg őszibarackdzsemet, ami egy hónapra volt betervezve.

– Azt beszélik, hogy az imperialisták keze van a dologban, ők csináltak valamit a tévémacikkal – mondta a munkatárs.

Amikor ránk került a sor, a csomagfelvevő hölgy, aki ismerte apukámat valahonnan, azt kérdezte tőlem, hogy miért pityereg egy ilyen nagyfiú, majd nevetve kérdezte apukámtól, hogy miért ad fel saját magának csomagot? Kérte, hogy javítsa ki a címzést, mert elrontotta, a feladó és a címzett ugyanaz.

3.

Krupa S.: Önarckép

Ez itt egy ember. Megfürödtem. Párás a tükör. Ma nézem meg magamat, tükör által, épp negyvenezredszer. Szép, kerek szám. Honnan ismerős? Egyenlítő. Kerület. Tíz évig a nyolcadik. A Kálvinhoz közel. A bajusz alatt, szakáll fölött, telt, húsos ajkak. Honnan vagyok ennyire ismerős magamnak? Szemöldök? Édesanyámé. Száj? Édesapámnak volt ilyen. A szemem? Mint Anyukámé. Ez a merész ívelésű orr? Rejtély. És ez a „szalicil fül”? A családban senkié nem áll el.

Miért kezdődött minden volt szerelmem neve B betűvel? Brigi? Bogi? Betti? Volt ebben valami rejtett üzenet?

Megkopaszodtam. Nem becsültem meg a hajamat eléggé? A hajamat sem. Pedig Isten Univerzumának több milliárd éves munkája fekszik minden hajszálamban?

Három évesen azért nyafogtam, „miért nem olyan a hajam, mint Hanuszka Csabáé? ”. Tizenévesen: nekem miért nem lehet hosszú a hajam? Mint Bergeréknek a Hairben. Mint Lennonnak a Beatlesben? Mint Jézus Krisztusnak a Szupersztárban? Lesz barátnőm? Családom? Gyerekem? Unokám? Brigi nevet: „Te kopaszodsz! Kire ütöttél?” Békés ember voltam világéletemben. Senkire.

„Hogy megy a matek, Mártika?” – kérdezem a képzeletbeli unokámat. „Ha emberöltőnként megkétszereződik az őseink száma, akkor mondd meg, hány dédszülőd volt!” „ Még nem tanultuk, nehéz kiszámolni, de könnyű tudni: nyolc.”

Egyszer egy nyolcéves (akkor én is annyi voltam), miért mondta focizás közben, bántó hangon, hogy „te jász”! A fősulin, az egyik buliban, részegen nevetgélve, a legjobb haverom miért akart rávenni, hogy ismerjem be, jász vagyok?

Az üzemmérnöki főiskolán egy év után kirúgtak (így lettem tanító), mert csak a színjátszó szakkör érdekelt. Nem volt hosszú hajam, nem volt szakállam, templomba akkor még nem jártam, nem tudom miért lett ott Jézus a becenevem.

Brigi egyszer álmában beszélve azt motyogta rólam, hogy olyan „jászos” vagyok.

Édesanyám szülőháza helyén most egy Petőfi szobor áll. Én már kórházban jöttem a világra. Volt valami probléma a köldökzsinórral, sokáig látszódott az arcomon a helye a császárnak. “Szemöldöktől indul, szemem épp, hogy kikerüli, az első szimbólum még nevettetően szellemes”. Büszkén viseltem, verset írtam róla (nem lett érettségi tétel), ma már nem látszik, szemtáskába került a heg.

Kérdezem a lányomat (nincs lányom), szép, okos, egyetemre jár: „Segíts, nem tudom kiszámolni, hány ősünk élt, amikor Árpád apánk honfoglalt. Ha emberöltőnként megkétszereződik az őseink száma, akkor Petőfi hány ősünk bölcsőjét ringathatta volna?” Könnyen kiszámolja, nekem tizenhat felmenőm volt, neki harminckettő. És Mátyás király hány ősünktől kérdezhette volna, „mennyi még a harminckettő”? Kiszámolja, körülbelül 131 ezer, de sürgősen mennie kell hajat mosni. Fiamat kérdezem (nincs fiam), türelmes ember, lelkész lesz a lelkem, hány huszonnegyedik fokú ősünk élt, amikor betelepültek az országba a jászok? Számol, homlokot ráncol, valamit nem ért, újra számol, „Tizenhat millió, ha Kr. u. 1350-nel számolunk. Valami nem stimmel, jó ez a számítási módszer?” Hány ősünk nézhette volna a tévében István koronázását a Dunán? Négymilliárd. És hány ősünk vegyülhetett el Árpád honfoglalói között? 68 milliárd. Néhány száz millióan éltek akkoriban a Földön.

„Apa, ez olyan, mint amikor gyerekkoromban ugrattál”. „Gyere, fiam, megszámolom az ujjaidat: eggyem, kettem, hármam, négyem, ötöm, hatom, hetem, hétem, nyolcam, kilencem. Csak kilenc ujjad van? Hogy lehet ez?” Nevetés. Függöny.

2.

Krupa S.: A lassuló idő nyomában

Délután három körül ismerkedtem meg az első feleségemmel. A Nagytemplom melletti téren sétáltatta kutyáit.

Én épp a posta előtti zebránál készültem az úttesten áthaladni, körülnéztem, megálltam egy pillanatra, megvártam, hogy egy közeledő autó megálljon és megadja az elsőbbséget nekem, amikor valószínűleg a fékezés miatt lassuló személygépkocsiról eszembe jutott, hogy mit álmodtam: az ágyam egy úttesten helyezkedett el, egy gyalogátkelőhelyen. Rémülten felrohantam a biztonságot jelentő járdára.

 Az utca szinte üres volt, mindössze egyetlen autót lehetett látni. Látszólag egyhelyben állt, de amikor közelebb mentem, megállapítottam, hogy a jármű alig észrevehető mozgásban volt. Mintha egy lassított filmfelvételt néztem volna, a jármű másodpercenként néhány milimétert haladt előre, az ágyam irányába.

„A templom órájának nagymutatója halad ilyen tempóban. Nem megállt, csak lelassult az idő”, gondoltam.

Az autót vezető középkorú férfi mozdulatlanul figyelte az utat „vezetés” közben, még a szempillája sem rezdült, szoborként nézett a semmibe, a végtelen közepébe.

Megkopogtattam a szélvédőjét, de nem reagált rá. Többre nem emlékeztem az álmomból.

Amikor átmentem a zebrán, a kezemmel barátságosan intettem a sofőrnek. Meg szoktam köszönni, amikor a zebrán átengednek az autósok. A szélvédőn a bárányfelhős égbolt tükröződött, nem láthattam az autóvezető arcát.

Felvetődött a kérdés, hogy a strand felé folytassam a sétámat vagy elmenjek az Alsócsincsapart felé. A szüleim gyermekkorukban egymástól néhány perc távolságra laktak, apukám az Egér utcai házukban született, ami pár száz méterre volt anyukámék Alsócsincsapart utcai házuktól.  Már gyerekként is ismerték egymást látásból. A szüleimtől hallott számtalan történet miatt, melyek a gyermekkoruk Alsócsincsapart díszletei között játszódtak, úgy éreztem, hogy visszagyalogolok az időben legalább hetven évet. Tetszettek az utcanevek is. Anyámék házától az Egér utcáig a Költő utcán és a Tejút utcán keresztül lehetett eljutni. Próbáltam megfejteni, hogy ennek milyen szimbolikus jelentése lehet, de nem sokra jutottam.

A Költő utcában jártam, amikor eszembe jutott, hogy húsz évvel korábban, egyszer arra ébredtem, hogy megszólalt a telefonom, és egy bájos hang csicsereg a fülembe.

– Itt a pontos idő! Egy nem fogadott hívás érkezett hozzánk erről a telefonszámról. Miben segíthetünk?   – kérdezte a gyönyörű női hang.

– Már nem aktuális. A pontos időt szerettük volna megtudni, mert a lakásunkban az összes óra megállt.

– Az órák ugyanazt az időpontot mutatták? Három óra öt percet?

– Miért mutatták volna ugyanazt az időpontot? – kérdeztem volna csodálkozva, de addigra megszakadt a vonal. Azonnal megpróbáltam visszahívni a gyönyörű hangú hölgyet, de már csak egy monoton robothang ismételgette az órát, a perceket, a másodperceket. A bájos női énekesmadárhanggal húsz évig nem tudtam beszélni. Napokon, heteken keresztül, volt, amikor naponta többször is próbáltam elérni, de nem sikerült. Egy-két hónap múlva feladtam.

Az Egér utcán kimentem a Hatvani útra, elhaladtam a strand mellett, majd a Nagytemplom előtt megláttam egy kutyákat sétáltató kedves arcú középkorú szőke hölgyet. Odaléptem hozzá, és a tőlem telhető legudvariasabb hangon megkérdeztem: „elnézést, kedves asszonyom, meg tudná mondani, mennyi az idő?”

Azt válaszolta, hogy sajnos nem tudja, mert körülbelül egy órával korábban „megállt ez a vacak”, azóta folyamatosan 15 óra 3 percet mutat.

Azonnal felismertem. Megkérdeztem tőle, hogy „ugye, ő a telefonos Pontos idő hangja”?

„Már régen nem ott dolgozom”, válaszolta mosolyogva, miközben rápillantott az órájára és csodálkozva mondta, hogy „úgy látszik az elmúlt egy órában két percet haladt a nagymutató”, az órája „most már 15 óra 5 percet jelez”.

„Tehát nem megállt az idő, hanem lelassult”, mondtam elgondolkodva.

– Nem megállt az idő, nem is lelassult, hanem elromlott az órám – kacagott a kutyákat sétáltató kedves arcú szőke hölgy (aki két boldog szerelmes év után a feleségem lett, született három gyermekünk, majd hét évig boldogan éltünk, míg meg nem halt), majd tovább sietett volna, de az egyik kutyája, a tacskó, amelyiknek Kismutató volt a neve (a másik, a nagyobb kutya természetesen a Nagymutató névre hallgatott), nem akart tovább menni, a fenekét a földhöz szorította, megvetette a két mellső lábát, néhány pillanatig húzatta magát a templom előtti tér galamb kakis kövezetén.

– Ez a kutya meg van húzatva! – próbáltam egy viccel imponálni a kedves arcú hölgynek (már házasok voltunk, mire rájöttem, hogy Edit utálta, ha „komoly” helyzetekben viccelődve próbáltam oldani a feszültséget), de nem sok sikerrel. Edit meg sem hallotta a szerintem nagyon szellemes megjegyzésemet, mert Kismutató a pórázából váratlanul kiszabadította a fejét és elszaladt a Nagytemplom irányába. Edit villámgyorsan a kezembe nyomta Nagymutató pórázának a végét és a tacskót kezdte üldözni.

Húsz év múlva, nem sokkal nyugdíjba vonulásom után néhány nappal, közvetlenül ebéd után lefeküdtem aludni és álmomban ismét felhívtam a pontos időt.

Nem a szokásos monoton robothang jelentkezett, hanem egy kedves hangú

hölgy közölte, hogy jelenleg sehol a világon nem állapítható meg a pontos idő. A hölgy szerint Greenwichben történhetett valami szokatlan. Lehet, hogy a napkitörés áll a probléma hátterében.

Megígérte, hogy visszahív, amint pontosabb információt tud szolgáltatni, de nem hívott. Ennek több, mint tíz éve.

Még gimnáziumi tanuló voltam, amikor egyszer otthon összeszedtem a szüleim összes elromlott óráját, beletettem egy nejlon szatyorba és elvittem az óráshoz. Érdekes módon, mindegyik három óra öt percet mutatott. Nem egyszerre, de mindegyik ugyanabban az időpontban romlottak el.

Amikor beléptem az órás üzletbe, az órásmester (édesapám általános iskolai osztálytársa volt, mindig hozzá vittük javítani az elromlott óráinkat, vagy ha vásárolni szerettünk volna valamit, tőle vettünk óraszíjat, új órát, elemet) épp egy félig szétszedett karóra fölé görnyedt mozdulatlanul, az egyik szeme elé egy órás nagyító volt beszorítva. Sem a köszönéseimre, sem a kérdéseimre nem reagált, mozdulatlanul nézte tovább a karóra fogaskerekeit, mint aki az idő titkait szeretné megfejteni. Miután meguntam a várakozást, elindultam megkeresni a hazavezető utat. Másnap tudtuk meg, hogy amikor nála jártam, szegény már nem élt, még sem fordult le a székéről. Állítólag ritkán hallnak meg így az emberek.  

A legelső kemoterápiás kezelés után haza felé tartottunk a fővárosból keresztapámmal. Ő vezetett, én hátul ültem, nem szeretek elöl ülni, ha autóban utazom. Hiába van elől légzsák, hátul kevésbé félek, nagyobb biztonságban érzem magam. Sok mindenről beszélgettünk, mielőtt az idő megváltozott érzékelésére terelődött volna a szó. Keresztapám figyelmesen végighallgatott, nem szólt közbe, nem kérdezett semmit.

– Az idő lassulását nem szoktam észrevenni, évek óta az idő rohamos gyorsulását tapasztalom. Nem a Földünk forgási sebessége vagy a Nap körüli keringési ideje változott meg, ami esetleg hatással lehetne az időérzékelésünkre. Nem is a Naprendszerünk mozgása gyorsult fel, és nem is a Tejútrendszerünk központjában lévő fekete lyuk körüli forgása. A viszonyítási arányok változtak meg. Talán ezért érezzük úgy, mintha egyre gyorsabban múlna az idő.

Egy négy napos csecsemő, a negyedik földi napján, az addigi életének negyedrészét élte át. A nagy É (a szubjektív életidő mértékegysége) értéke ebben az esetben egyenlő 1 per 4-gyel, azaz 0, 25 É-vel.

Arányaiban ez olyan, mintha egy nyolcvan éves ember húsz év hosszúságúnak érzékelné a nyolcvanadik születésnapjának 24 óráját. Egy nyolcvan éves ember 19 200 napos, ezért egyetlen napját addigi életének tizenkilencezer-kétszázad részének érzékelheti (É értéke: 1 per 19 200, ami mindössze 0, 000052 É, szemben a négynapos csecsemő 0,25 É hosszúságú napjával. Jól láthatóan jelentős a különbség.) Ehhez még hozzáadódik az egyéb szubjektív időérzetünket (eÉ) módosító tényezők, amikor képzeletben a belső időnkben visszatérünk régi eseményekhez, élményeinkhez, ezért számtalan egyéb időérzetet módosító jelenségeket is figyelembe kell vennünk, de az idő gyorsulásának érzetét alapvetően a folyamatosan változó időarányok okozhatják.

Keresztapám megemlítette, hogy tizenvalahány éve olvasott egy érdekes tanulmányt, ami épp erről szólt, ha gondolom, szívesen megkeresi. Meglepődtem, azt hittem a saját szellemi kalandozásomról számolhattam be, ugyanakkor örültem, hogy más is hozzám hasonlóan gondolkodik. Lassítani kezdett, mert megérkeztünk. Megálltunk a házunk előtti parkolóban. Anyukám a lépcsőház ajtajában várt bennünket. Aggódva nézett rám. Szemében félelmet láttam. Kiszálltunk az autóból, keresztapám hozta a guruló bőröndömet. Leültünk a nappaliban és beszélgetni kezdünk valamiről.

Krupa S.: ÉG AZ ERDŐ

A füst mesélni kezd. Regéket. Balladákat. Hallja a ropogásukat. Eljött hozzájuk a tűz. Érzi a veszély szagát, de nyugodt. Nem fél. Úgy érzi, neki nincs mitől. Az eső eláll.  A Bokor család sikítozik. Szemesék és Tormáék némán mentik az életüket. Mindenki menekül. Közelít a tűz. A rét felől fúj a szél. Egyre több tüzet hoz feléjük. Tudja, mit kell tennie. Tenné, de meglátja őket. Tölgyfa. Nyolcadik emelet. A gólyafészekben gólyafiókák tátognak az ég felé. Ismeri őket. Tömpi, Dönci, Paraj. Puttyos és Tami. Ismeri a szüleiket. Hol vannak? Miért nem mentik a kicsiket? Befordul a rét felé. Azt mondja a hang, maradjon. Segítsen rajtuk. Tömpivel kezdi. Érzi, hogy a teste reszket. Döncit ledobja Tömpi mellé. Paraj és Puttyos nem mozdul. Őt nézik. Ismerik. Félnek tőle. A fészekben hagyja őket. Tamiba beleereszti a karmait. Elrugaszkodik. Repülés közben elképzeli, hogy milyen lenne a húsa. Csőrével tépkedni kezdi a tollait képzeletben. De nem bántja. Kibírja. A hang azt mondja, ne tegye, mert szenvedést okozna vele. Meghagyja az életét. Ledobja a többi közé. Hallja, amint nagyot nyekken. Puttyos és Paraj fölött körözni kezd. Parajt választja. Őt fogja megenni. Egyszerre kezd szitálni az esővel.