Napló helyett

Írta: Krupa Sándor

Ha egy nő szeret egy férfit, akkor kék, lila, piros szívecskéket hímez-hámoz fába, falba, az ádámcsutka és a nyaki verőér közé, rojtosra rágott fülcimpába, egy kullancsos rét egyik fűszálába, egyszer használatos (telihold díszkivilágításában fürdőző) szerelem- pad repedt, poros háttámlájába, a bogácsi strandon kockás pléden a férfitől kapott kedvenc könyvével az arcán (képzeletben többször belelapoz), gomolyfelhőket hímez- hámoz, lassan, méltóságteljesen, úgy, ahogyan a földes, kicsírázott krumpli héját rápucolta (azon a bizonyos vasárnapon) az újságpapír egyik fotóval illusztrált cikkére, melyben róluk írtak néhány sort az égiek.

Ha egy férfi szeret egy nőt, és úgy hozza a sors, lemegy akár a föld alá is, ha kell.

A földalatti járatokban négykézláb mászik a mocsokban, izzad mint egy bányaló, napi nyolc órában, harminc millió évvel ezelőtt élt fákat, növényeket lélegzik be.

Csákányával vízszintesen és függőlegesen fekete rejtvényeket fejt reggeltől estig, kenyeret keres, közben próbál nem gondolni arra, mert megszakadna a szíve, hogy milyen jó lenne most otthon lenni, megfürödni és a három és fél éves gyermekét a hátára venni, négykézlábra ereszkedve lovacskázni, közben lónyerítést utánozni, hétvégeken ezen nevetnek a legjobban a hölgyek, kislánya a hátán érzi magát szeretetnyeregben, a nő közben a fehér kanapéjukon kacag úgy, hogy még a szomszédok is mosolyogni kezdenek. A nőnek még a könnyei is kicsordulnak „apa” miatt, amikor a férfi úgy próbál nyeríteni, mint egy bányaló, ami inkább hasonlít a bányalift nyikorgására.

Mióta megszületett a szeme fénye, a nő két kezével a nagymamájától ajándékba kapott pocakpótló díszpárnáját ölelgeti, melyet a hasára téve gyakran átkarol, amikor nincs a kezében semmi, amikor nincs a karjában senki.

Ha egy férfi szeret egy nőt, napokig, évekig, talán örökre úgy tesz, mintha alkoholmámorában nem vette volna észre, hogy a nő a bányászbuli végén a szőke, hosszú hajú segédvájár kezét fogva ült a földön a félhomályban, a lezárt, elromlott mosdó mellett.

Ha a férfi szeret egy nőt, és váratlanul érkezik haza az éjszaka közepén, úgy tesz, mintha nem lenne jelentősége annak, hogy a nő felpattan az ágyából és kirohan a konyhába, sietve bezárja és elrakja a piros fedelű kockás spirálfüzetét, amibe a levelei piszkozatát szokta írni.

Ha egy nő szeret egy férfit, akkor vacsora közben, késsel fenyegetőzve nem tréfából mondja, hogy a férfi ne igyon, ha jót akar, és ne csalja meg többé, mert különben minimum elválik. A férfi nem érti, hiszen nem csalta meg soha, és jól tudja, hogy nem is fogja. A nő nem azért szegez kést fenyegetően a férfira, mert hasba akarja őt szúrni. Valójában nem akarja. Nem is tudná. A kés fehér, műanyag és eldobható. A puha virslitől is meghajlik. A műanyag penge maszatos és kicsit kecsapos. Nem azért mondja, hogy váljanak el, mert már nem szereti, hiszen szereti a férfit, de az a férfi, akit még nagyon szeret, az a férfi még nem jött haza.

Valaki más jött haza helyette ma is. Részeg, ismeretlen férfi. Egy vadidegen. Az a férfi, akit a nő még mindig nagyon szeret, nem jött még fel a föld alól. Ma is túlórázik. Még mindig négykézláb mászik a mocsokban. A szénporban. Keres valamit. Millió éves növényeket, fákat lélegzik be. Fekete sziklákat fejt mélyen a föld alatt. Függőlegesen és vízszintesen.

Ha egy férfi szeret egy nőt, és a nő szeret egy férfit, minden vasárnap együtt mennek a templomba, megvárják egymást és a férfi örökre hálás a nőnek, hogy megvárta.